Bereczki Gizella - Libra : Az elengedés művészete

 

 

 

 

A Hold teljes pompájában vonult az égbolton, mígnem egy csapat pajkos felhő belékötött. Addig-addig incselkedtek a kerekded éji lovaggal, hogy az beadva derekát, a langyos tavaszi éjszakán bújócskázni kezdett közöttük.

Péter épp ekkor fordult egyet ágyában, s félálmában karjával átölelte Lizát… illetve csak az üres párnáját. Felriadt. Tapogatott a sötétben, de a nedves vánkoson kívül, mást nem érzett. Szeme lassan szokott hozzá a nappaliból beszűrődő fényhez. Mire kiért, már tisztán gondolkodott. Lizára ez nem jellemző…

Feleségét az öblös fotelben találta, amint térdén könyökölve, arcát a kezébe temette. Úgy guggolt elé, mint a kiskutya, ha nem érti imádott gazdája viselkedését. Ez a fajta kötődésminta egyébként is illett rá, hiszen Lizát tartotta élete legnagyobb ajándékának, és rajongással figyelte.

— Mi történt Kicsim? Miért nem alszol?

Liza hallgatott, fel sem nézett. Ujjai között a könnycseppek utat találtak, végigfutva finom kézfején, Péter értetlenül széttárt tenyerében landoltak.

— Te sírsz? Jaj, ne gyötörj már! Megbántott valaki a munkahelyeden? — faggatózott.

Egyértelmű „nemet” jelző fejingás volt a válasz.

— A fiainkkal történt valami? — folytatta tovább.

Erre is „nem”-et kapott.

— Beteg vagy, szerelmem, fáj valamid?

— Neeem! — kiáltott végre Liza, és felpattant a fotelból, közben egyensúlyából kibillentve párját, aki a földre huppant.

Fenekének földet érése kijózanította, s a puhatolózása eredményeként kizárható okok után már csak egy sejtése maradt:

— Megismerkedtél valakivel, aki miatt nem tudsz aludni? — hebegte, s igazából nem akarta hallani a választ, de hallójáratai mégis szélesre tágulva várakoztak.

— Igen! — súgta most már lecsendesedve a felesége.

Úgy döntött, ha egyébként is padlóra került, ott is marad. Lábait felhúzva hátát a falnak támasztotta. Most Liza térdelt elé, megsimogatta az arcát, és mélyen a szemébe nézett:

— Úgy szégyellem magam, drágám. Nem csak egy férfi… — Péter szemének kerekedésére felgyorsította mondandóját: — Tudod, mennyire szeretlek — folytatta — és sohasem bántanálak meg, de most történt velem valami. Hiába keresem az okokat, nem találom. Csak azt érzem, hogy ha az utcán vagy a munkahelyemen jön velem szembe egy helyes férfi, akkor meg akarom szólítani. Ismerkedni és beszélgetni szeretnék. De ez nem helyes, ezt nem tehetem veled. Ezért úgy döntöttem, elköltözöm a szomszéd utcába, a barátnőmhöz, még mielőtt komolyabb helyzetekbe nem sodor ez az őrült érzés. Csak addig, amíg megértem önmagam. Mit szólsz?

Péter hátát nekifeszítve a falnak, lassan felegyenesedett. Gépies mozdulatokkal csoszogott a gardróbhoz. Kiemelte kabátját, hevenyészve belebújt a tréningnadrágjába, és papucsban kilépett a házból.

Liza feszülten figyelte, de nem mert, nem tudott megszólalni. Ismerte már, neki idő kell a hallottak feldolgozásához.

 

A tavasz csalhatatlan jelei körbefogták. Illatok kacérkodtak orrnyálkahártyájával, langyos fuvallatok kúsztak csupasz nyakába, és a telihold úgy világított, mint egy reflektor, kifényezve a koszos járdaköveket.

Találomra indult el. Rótta-rótta az utcákat, és fejében gondolatok ezrei cikáztak. Ő a realitások embere, Liza az érzelmeké. Ezzel mindig tisztában volt. Épp ezért éltek harmóniában.

Csodálatos háziasszony, anya, feleség és mellette elismert, remek művészettörténész, akinek az előadásai telt házzal futottak az egyetemen. Sohasem irigykedett, sokszor „előhallgatóként” véleményezte neje előadandóját. Épp úgy, ahogy felesége is — esténként, vagy vasárnap délutánonként ölébe bújva — érdeklődéssel, olykor vitatkozva értékelte történelmi kutatásai korszakrengető felfedezéseit.

Ahhoz képest, hogy mérnöki diplomával büszkélkedhetett és jó állással, a történelem szeretete — kis túlzással imádata — máig megmaradt. Ezért közös témában sohasem volt hiány… de a mostanihoz hasonlóra még nem volt példa házasságuk húsz éve alatt.

Úgy döntött, betér barátja vendéglőjébe, most jól esne egy erős pálinka. Zárva tábla állta útját. A templom órájára pillantott.

— Ja, persze. Mit akarok, hétköznap hajnal két órakor már semmi nincs nyitva, legfeljebb az éjszakai bárok. Oda azért mégsem vágyott.

Így tovább bolyongott a kihalt utcákon. Az ő fejében, vagy inkább lelkében ilyen kísértések helyet sem kaphattak, annyira boldog és elégedett volt feleségével, aki örökös vibrálásával megunhatatlanná vált.

— No igen! És ő? Épp ellenkezőleg — vonta le a konzekvenciát. Talán nem mindig elég a nyugodt, megbízható férj, aki biztos bástya és háttér egy ilyen izgalmas nőnek. Kezdett belelátni Liza lelkébe.

A történelmet is mindig a nők irányították. A híres angol történetírótól, Carlyle-tól, származik az a szellemes mondás, hogy a történelem nem más, mint a nagy férfiak életrajza. De az is bizonyos, hogy a női kéz munkája akár nyíltan, akár rejtve mindig ott van a történelemben e nagy férfiak mellett vagy mögött. S valóban nem a nő alakítja-e a férfit? A nő, mely szívének, lelkének „angyala vagy ördöge egyaránt lehet”. Alakítja érzéseit, gondolkodását, egész jellemét a természet örök, változatlan törvényénél fogva, s a férfi tökéletlensége a nő lényével egészül ki.

A toronyóra négyet ütött. A Rózsaliget 7 számmal jelzett ajtó előtt állt újra, ahonnan néhány órája értetlenül és zavarodottan elindult.

Liza most is az öblös fotelben ült. Aludt. Feje félrebillent, sötét haja körbefonta szép, olasz nagymamájától örökölt arcvonásait. Köntöse szétnyílt, kecses lábai elővillantak.

— Milyen szép! — suttogta.

Az alvó felriadt, önfeledten ugrott férje nyakába.

— Megijesztettél! Hol mászkáltál? Nem fáztál meg? — majd visszaemlékezve a félbemaradt beszélgetésre, kissé szégyenkezve hátrált, látva férje a szokásosnál is komolyabb arckifejezését.

— Figyelj, Liza! Sokat, nagyon sokat gondolkodtam. Kössünk egyezséget! Nem költözöl el. Itt maradsz. Én a ház másik részébe, a vendégszobába húzódom, de azt csinálsz, amit jónak látsz, ami jólesik. Nem nyomozok, nem kutatok utánad, szabadon szervezhetsz programokat, ismerkedhetsz. Sohasem foglak faggatni. A fiúk már élik a saját életüket, ha hazajönnek, úgy is együtt szeretgetjük őket.

— Miért jó ez neked? — nézett döbbenten párjára Liza.

— Mert belepusztulnék, ha nem tudnék rólad. Még az is elég, ha hallom, hogy csukódik az ajtó és megjöttél. Ha csobog a víz a fürdőben és dúdolsz alatta. Ha reggel együtt isszuk meg a kávét. S ha úgy érzed, hogy megbántottak, csalódtál, akkor gyere be hozzám, és sírd ki magad…

Az egyezség megszületett. Liza kivirult. Ruhatárát felújította. Helyet kaptak a szekrényben a „dögös” ruhák, és eddigi — konzervatívba hajló — stílusához képest, a kissé extrém lábbelik is. Flörtölt, nem utasította vissza az ebéd- vagy vacsorameghívásokat. Ha szemezett vele egy férfi a könyvesboltban, akkor bátran visszakacsintott. Hangverseny bérlete nagy megbecsülésnek örvendett, hiszen gyakorta „felszedtek” a barátnőjével érdekes és értelmes férfiakat egy-egy kávézás vagy sütizés erejéig a büfében.

Péter nehezen, de hozzászokott az új életformához. Még többet dolgozott, és éjszakába nyúlóan tanulmányozta a hírhedt Borgiák, VI. Sándor pápa és családjai tetteit. S amit már hosszú évek óta felesége nélküle intézett, most maga kényszerült tavaszi kollekciója frissítésére.

A szemfüles eladónő ügyesen irányította a tétova vevőt, így az általa eddig következetesen került színű ingekkel és könnyű, világos öltönyökkel felpakolva indult haza. Környezete pozitív visszajelzései és leginkább az előszobatükörből a megunt, egyhangú negyvenes férfi eltűnése egészen felbátorította. Ha kicsit szorosabbra húzta a nadrágszíját, elégedetten nyugtázta, még mindig belefér a konfekció méretbe.

Sűrűbben beült barátaival a közeli presszóba beszélgetni, de arra nagyon ügyelt, hogy a nappali asztalán álló antik vázában mindig friss csokor pompázzon.

Első ízben a megegyezés után két héttel lett figyelmes a finom kopogtatásra az ajtaján. Liza dugta be a fejét.

— Bejöhetek? — kérdezte óvatosan.

— Hát persze, drágám! Gyere csak — fogadta örömmel Péter.

— No, most melyik uralkodó családot vesézed? — faggatta kíváncsian férjét.

S ő mesélt. Majd Liza is megnyílt. Észrevétlen hajóztak át a történelmi vizekről érzéseik hullámzó, olykor örvénylő mélységeibe. Őszinte figyelemmel hallgatták egymást.

Reggel a hálószobába bekukkantó Nap mókás jelenetre lett figyelmes. Mindketten szinte egyszerre ugrottak ki régi közös ágyukból, miután tudatosult bennük, hogy nem a hajnali sugarak nyaldossák talpukat az édes éjszaka után.

A halk kopogtatások nem maradtak el később sem. Évek múlva, amikor, unokáikat figyelve a játszótér padján ücsörögtek derült ki, hogy Liza csak egy férfivel feküdt le a zavaros hónapok alatt. A férjével.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.02.22. @ 12:50 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 83 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."