Vállukat az erdő súlya, kocsiderék rúdja húzza.
Lefelé, faluba mennek, kakukk szó töri a csendet.
Petrence, olykor egy ágas kerül haza, mint kútágas,
s ahol asszony-öl vár régen – mi járna férfi fejében?
Van, kinek társa szekerce, balta vagy a fűrész lelke,
s leghátul kullog, mint félszeg – hetente s napjában részeg -,
szerencsétlen, bő kabátban botorkál, s a „mindig-más-van”
szilárd hitét magán kívül helyezte – tán megistenül.
Mellényben egy, s hova gondol… Sóhajok szállnak kalapból,
ami pörge, keményszélű – látta szántó s grófi szérű.
Búját szakállába rejti, fejszéjét is csak az edzi –
sújtana egész világra: vélt igaztalanságára!
Ketten gubában izzadnak, szemük távolban kutatgat
fehérnépen, virágszálon – falubéli szép leányon:
„Ejh, de szíp jány!… Az angyalát!”
„Virágot szed, s rigók dalát csokorba – szívszegletébe…!”
„Piros kendő… Szoknya széle fel-felcsúszik… Mit dúdolhat?”
„A’sszem, lánya tanítónak!”
Egy szólt – foga között szűrve, s tovább álltak – nem betűzve…
Szemeik némán üzentek… S petrencékkel tovább mentek.
Legutóbbi módosítás: 2013.02.21. @ 17:33 :: Pásztor Attila - Atyla
