fotó: saját *
Éjszaka.
Apró percenés a százéves íróasztal felől. Egy szorgos szú keresheti helyét a szecessziós faragások között. Az is lehet, hogy a korban hozzáillő szekrény ajtaja nyílik, kit tudja milyen földi mozgás hatására.
A közeli útról egy autó kerekének suhogása hallik az esti esőtől nedves úton.
Aztán csend.
A neszek továbblibbennek. Képek villannak elém. Az első találkozásról, látom, a szürke alapon a hét tornyot.
— Írjam? — kérdezte Maja. — Kovács Ilon — mondta, és már kopogott is a klaviatúra.
Az első gyerekvers, és annak örömteli elfogadása. Akkor még nem tudtam, hogy lesz tovább is.
Akadozva, de jöttek; novellák, elbeszélések, rövidebb, hosszabb versek. Először rímekkel, később szabadon, ahogy a gondolat, ha van tere. Olykor volt.
Ott voltatok Ti, és jöttetek oly sokan! Kezdetben apró ikonokba rejtve, majd fizikai valóságotokban.
Icu kezdeményezte mindig: Menjünk a találkozókra! Nekem, először Szeged, olyan Ki kicsoda játékkal kezdődött. Azután Budapest, Debrecen, Kecel, és Kéthely, talán nem is ez volt a sorrend. Mennyi élmény! Ebbe most jó egy kicsit belefürödni.
Az emlékezést a falióra ütemes karcos kocogása kíséri. Pat-pat-pat.
Mennyire izgultam, amikor írást küldtem be! Sokszor hetekig dédelgettem, simogattam mielőtt útjára engedtem volna. Olykor, egy hírtelen jött érzés, élmény hatására olyan sorok születtek, amik megismételhetetlenek. Tudom, egyszer délután beküldtem egy verset, el voltam bűvölve tőle. Lestem a Főoldalt. Semmi. Látszott, hogy a két „verses” szerkesztő „fenn van”, de valahogy nem engednek fel írásokat a sajátjukon kívül. Éjfélig bírtam, aztán zaklatott szívvel lefeküdtem. Reggel ott volt az üzenet.
— Ilon, mi ez? Nem tudom, mit akarsz ezekkel a sorokkal, mert csak összefüggéstelen sorok! Szerinted ez vers? Nem értem mit akarsz! Dolgozz rajta!
— Pukkadj meg — gondoltam, meg még mást is.
Emlékezetes nap volt, mert másnap, már hiányoztak a névsorból. Távozásukhoz nem volt közöm túl kis pont vagyok én a nagyok dolgában.
Ritkán vagyok fenn ilyen korán. A szomszéd kakasa — Sonkoly Éva írásából merítve — már az éjszakai élményeit kukorékolja világgá, és egy elégedetlen kacsa hápogva zengi a félresikeredett légyottját.
Virrad.
A redőny rései világosodnak. A szú neszezését felváltja az induló hétköznapok zaja. Az apró madarak éneke, és a vadgalamb mély baritonja.
Még emlékezni akarok. Két antológiát értem/éltem meg. Nem hittem a szememnek, amikor a kötetet a kezembe vettem, még erős nyomdaszaga volt. A kecskeméti cukrászdában, ahol Pulai Éva átadta, a könyv szaga elnyomta a sütemények illatát, ahogy visszagondolok rá, most is felgyorsul a szívverésem.
Hiába van ellenemre, reggel lett.
A szomszéd már kiállt az autójával, és elindult. Már nincs szobazaj, csak a külvilág zaja. Újra egy hétköznap.
Érzem, Attila kérésének nem tudok megfelelni. Mit írjak a Toronyról? Csak ilyen mindennapi, egyszerű gondolataim vannak. Nem jön az ihlet.
A június végi találkozó kicsit más lesz. Valakinek az otthonába, kertjébe megyünk. Egy régi akaratot, egy álmot teljesítünk. Fejet hajtva egy olyan ember előtt, kinek személyisége, segítő szava még most is szilárd oszlopkén tartja közösségünket.
Kedves Léna, köszönjük a meghívást. Kellemes napot kívánok!
Legutóbbi módosítás: 2012.06.20. @ 17:24 :: Kovács Ilon
