Boér Péter Pál : Végállomás

 

 

 

Nehezen viselte Borbála hiányát, de lelkében olyan nyugalom volt, mint sima arcú, csillogó mosolyú, ifjú

korában. Az elmúlás soha nem foglalkoztatta. Borbála egész életében az önfeláldozás túlzásbavivője volt, ezért elsőnek kelt, hogy ébredéskor a többiek nyugodtan ásítozzanak munkába menés előtt.

Utolsónak feküdt, hogy meggyőződhessen a biztonság derengő benfentességéről. Talán ez a gondoskodni vágyás motiválta, hogy mindenképpen Jánosa előtt kell elmenni arra a helyre, ahol nem árt egy fogadó, mert még sosem járt ott. Ma már tudja, hogy feleslegesen sietett, és ilyen fogadóbizottságra semmi szükség.

Alajos, tizenöt éves dédunokájával sétált éppen, fátyolfelhős, kellemes késő tavaszi délután és kedélyesen csevegtek.

Amália vicceket mesélt, és kuncogott, a dédpapa pedig örült neki, és büszke volt, hogy fiának már unokája van. Persze ez így, kilencven után, egészen természetes. Anekdotázott és Borbála néniről beszélt. Kiről másról? Persze saját magáról is… Amikor váratlanul odaszólt.

– Icukám kedves, hova tűnt a sarokról a kintornás?

A lány viccnek vette és válaszolt.

– Dédpapi, itt soha nem volt tornaegylet és nem is kínlódtak!

– Icukám, ha a papa 120 pengős havi fixe mellé a, kintornás örömére és a családunk egyensúlyaként, nem énekelnéd össze a plusz havi nyolcvanat, éhkoppon maradnánk. Talán már az utcán lennénk… De ahogy te csicseregsz, úgy nem csicsereg senki! Sokszor elnéztelek, én szégyellném magam, és teli volnék lámpalázzal, de te kinyílsz, szendén kalapod alatt, akár a kutyánk szeme, ha valami megszokottól eltérőt lát. Az a kövér kintornás, akár egy báznai, tekeri, és tízszeres hasznot csinál gyönyörű fellépéseddel. Vissza is él vele, de azért a nyolcvan pengő, még így is nagyon jól jön.

– Dédpapi, most viccelsz?

– De Icukám, ne trombitáljunk! Elő kellene keríteni azt a tekerőst, különben éhen pusztulunk… Ne nevezz ilyen furcsa beceneveken, bár Burccseknek hívsz, de az mégis más, mint a dédpapi. Aztán vigyázz, bár nagyon rendes neveltetésű leány vagy, de ez a sok gigerli… Megocsáss, teljesen belepirultam, abba is hagyom az ízetlen feltételezgetéseket, tudsz te vigyázni magadra. Hiszen nálad, az erkölcs mindenek felett és a család. Amália, ekkorra szembesült dédpapa állapotváltozásával, amit magában, zöld pillangó röptének élt meg, virágos mezőn, kutykuruttyoló leveli békákkal. Igyekezett természetesen viselkedni, és a hínárosodást, bár felhívták a figyelmét a családban, hogy a dédpapa sem halhatatlan, akár a dédmama – aki csillagról, vagy valahonnan jóval közelebbről tekint Borbála -, már két éve elment, minden ilyen előjel nélkül.

– Menjünk Alajoska, majd az a kínlódó tornás is előkerül, de most púdereznem kell, meg ilyenek. Talán a teát is meg kellene főznöm, és a kedves mamának, valami horgolásfélébe besegíteni.

– A drága jó nagypapa szamovárját fogjuk használni ma is, ugye?

– Vajon mi lehet az a szamovár?

– Már megint ugratsz! Mondd, te látod az ablakok magasságában úszó zöldeskék paprikamezőt?

– Persze Alajosom, tegnap délután palántáltunk a kedves mamával és a többi testvérekkel, de te valahova elcsatangoltál.

– Mi ez a sok villanó cikázás? Rettenetes zaj van, mint tavalyelőtt, amikor egy automobilt láttam!

Szegény lány összerezdült, mert autók százai cikáztak a park mellet.

– Gyere Alajosom, veszek neked sütit!

Elkezdett beszélgetni, arról a nyolcvan évvel korábbi világról, amiről derengő fogalma is annyi volt, mint aki a spenót fogalmát keveri a sárgaborsóéval, és mindent szándékos viccnek álcázva, hazavezette dédapját. Alajos, a száz százalékból, épp az ajtón benyitás után, fotelébe heppenve, zuhanva süllyedt kilencvenkilencet. Lassan még körülnézett a sok ismeretlen izé között, majd csendesen nullára apadt. Megfogta rámosolygó Borbálája kezét, aki ha már előre ment, tényleg irányította a felfelé vezető úton. Egyre távolabb az előbbitől és mind közelebb, a – soha nem gondolta, hogy az ennyire várt – végállomáshoz.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.02.06. @ 17:28 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/