Torjay Attila : Rókatánc

*

 

 

 

Sem hangszertudása, sem a ritmusérzéke nem volt tökéletes, de mivel vállalta a kottamásolást, beülhetett a másodhegedűsök közé.

A városi szimfonikus zenekarban voltak mások is gyengébb tudással, például a tőle balra ülő Zlehóné minden második-harmadik belépést elrontott, de ami miatt többen nem nézték jó szemmel, az a tízéves kora volt. Egy gyerek nem illett a képbe, jelenlétében kicsit vissza kellett fogniuk magukat. A viccek, ugratások mindennaposak voltak, azután ott volt Szalmási, aki leplezetlenül enyelgett a zongoristanővel, többnyire szerelmesen egymást nézve játszották a „Bagdadi kalifát”.

Szalmásinak a felesége tornatanárnő volt a II. Rákóczi Ferenc általános iskolában, és titkos viszonyba kezdett egy nyolcadikos sráccal. Véletlenül egy kollégája félreérthetetlen helyzetben nyitott rájuk, és jókora botrány lett belőle. A nő rögtön elköltözött, Szalmási pedig a válásig özvegyként mutatkozott be.

És volt másik reménybéli pár, a szőke Bea, Borh főgyógyszerész gimnazista lánya, meg a hasonló korú Lember Csaba, akik egymás mellett elsőhegedültek. Nem véletlenül kerültek egymás mellé, a társaságból többek — főleg Zlehóné — elgondolásában, őket az Isten is egymásnak teremtette, mint két elsőhegedűs gimnazistát, és drukkoltak, hogy teljesüljön az égiek akarata. Magukban pedig már fontolgatták, hogy az esküvőjükön mit is játsszon a városi szimfonikus zenekar. Csaba amúgy főként a mindenféle savanyú és töltött cukorkák nagy barátja volt, de Bea ellen sem volt kifogása. Szépen össze is barátkoztak, mégsem lehettek egy pár, másként volt megírva odafent. Érettségi után Beát a szülei befizették egy bécsi társasutazásra, amiről Bea már nem jött vissza, faképnél hagyva mind a legvidámabb barakkot, mind a városi szimfonikus zenekart. Később kiderült, hogy nem disszidált egyedül, barátjával együtt léptek meg, a barátság addig nem volt nagydobra verve, hogy mindketten kaphassanak útlevelet.

Mindez a srácot nem érdekelte, nem akart ő zenekari tag lenni, az anyja erőltette a hegedűtanulással együtt. Nem is szerette, nem volt divatos a hegedű, előfordult, hogy a városi szalonjampik megdobálták hazafelé, látva a hegedűtokot. A fiatalság gitározni tanult.

A zeneszeretet volt, ami összetartotta a városi szimfonikus zenekart, hivatásos zenész egy sem akadt köztük. Ákos bácsi a karmester is szabad idejét áldozta a zenére, egyébként, mint ügyvéd — bár nem volt idősebb a tagok nagy részénél —, az „Ákosbácsi” rajta ragadt a tisztelet jeléül. Anno a szülei terelgették az ügyvédi pálya felé, hogy legyen tisztességes kenyérkereső foglalkozása, de a szíve csücske mindig a zene maradt, a joggal párhuzamosan végezte el a Konzervatóriumot, és munka mellett szervezte a zenekart.

Mindenféle darabokat játszottak, legjobban Weiner Leó „Rókatáncát” szerették, pergő, magyaros ritmusa, dallama miatt, azt mindenki tudta kotta nélkül is.

— Figyelem — kopogtatta meg a kottaállványt Ákos bácsi —, az Április 4-i városi ünnepségen a zenekar is hivatalos lesz a ligetben tartott Szabadtéri Színpadi előadásra, megkaptuk hozzá a kottákat, tessék kiosztani, ezt fogjuk játszani. — A legfiatalabbak ugrottak, közben megnézték a darab címét: „Halló, itt Moszkva”.

Eljutott mindenkihez, a cigány Ivó azonnal morgott is: — Már megint nyaljuk az oroszok fenekét, hát már a Pártbizottság azt is megszabja, hogy mit játszunk? Miért nem játszhatjuk, mondjuk a Rókatáncot?

— Gyerekek, gyerekek — kopogtatta a kottatartót Ákos bácsi a pálcával, először azért nézzük meg, miről is van szó. Kellemes dallamok higgyétek el, hatásos zene, bármi is a címe. Ezek a kották mindenhová ki lettek küldve, máshol is ezt játsszák az ünnepségeken.

Valóban kellemes orosz dallamok váltakoztak a darabban stafétaszerűen, tulajdonképpen tetszett mindenkinek, bár a morgás nem múlt el.

— Megtanuljuk, és ha jól sikerül az Április 4-i koncert, 10-én csehszlovák meghívásra elutazhatunk Komárnóba, az ottani zenei hétre.

— Komárom — javította ki Ivó —, Komárom.

Ivó elsőhegedűs volt, de zongorázni, bőgőzni is tudott, ő mutatta meg először a társaságnak zongorán a rock and rollt. A Városi Tanács gépkocsivezetője volt amúgy.

— Jó, jó, ezen ne vesszünk össze, Komárom, persze, háromnapos meghívás két koncerttel, minden költséget a Pártbizottság áll, még valami kis költőpénzt is.

Így már kevesebb ellenvetéssel, egy hét próba után, jó szinten tudták játszani a darabot.

Az Április 4-i szabadtéri rendezvényen aztán, az ünnepi beszéd után első produkcióként a bemondó felkonferálta a városi szimfonikus zenekart a kisváros zeneszerető közönségének: — Halló, itt Moszkva.

Hangoltak, Ákos bácsi beintett, és lendületesen, harsányan felcsendült a Rókatánc. A karmester összehúzta a szemöldökét, zavarba jött, de amúgy rezignáltan vette tudomásul a zendülést. Kisandított a közönségre, a cserét, úgy látszott, senki nem vette észre, ásítoztak, tereferéltek, a szám végén gyér taps hallatszott. Tőlük tán a telefonkönyvet is eljátszhatták volna, mindenki Németh Lehelt várta, meg a „Reszket a hold”-at.

Harmadnap a Pártbizottság egy levélben megköszönte a magas szintű előadást és egyben örömmel közölte, hogy a zenekar a Komáromi jutalomtúrát elnyerte.

Azon a srác már nem vett részt, kihagyták, hogy ne kelljen rá vigyázni, nyugodtan ihassanak, flörtöljenek.

Nem vette a lelkére, következő héten közölte az anyjával, hogy befejezi a hegedűtanulást meg a szimfonikus zenekart is. Évekkel később a bátyja vett neki egy kopott gitárt, de idővel rá kellett jönnie, hogy a gitár sem érdekli nagyon, egyszerűen nem zenészalkat. Így csak magának játszott, és amikor évek múlva megunta azt a néhány Shadows számot, amit megtanult, a valaha hegedűn játszott magyar nótákat kezdte pengetni nosztalgiából.

De azért legszívesebben a Rókatáncot játszotta.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Torjay Attila