1.
A vékony furnérlemez reccsenve hasadt haránt irányba a nekiütődő székláb hatása alatt. Az ajtó megingott, de zárva maradt. A felső harmadába beépített ablaküveg szikrázva szóródott mindkét irányba, bár egy nagyobb darabja a bal alsó sarokban, szilánkosan csipkézett széllel túlélte a megrázkódtatást. Nem valószínű, hogy a rozoga tákolmány a továbbiakban sokáig bírná a rohamot, de egyelőre ellenállt.
Az, hogy nem járt eredménnyel, még jobban felbőszítette a magából kivetkezett lányt. Nagy, nehéz, ziháló lélegzések között ismét felemelte a meggyötört széket, hogy az ajtóhoz vágja, közben harsányan üvöltött:
– Nyomorult, aljas senkiházi! Apának merted hazudni magad? Te? Most is azt szajkózod, hogy jó apám vagy? Tudod te egyáltalán, mit jelent ez a szó? Nem voltál te apa soha! Most is elbújsz előlem, ahelyett, hogy átölelnél, és lefognád a kezem! Gyáva, semmi ember vagy! Dögölj meg! Dögöljetek meg mind a ketten!
Tétova mozdulattal letette a széket. Fiatal volt, erős, és részeg. Tudata elhagyta, de azt valahogy megérezte, hogy a következő dobással beszakadna a fürdőszoba ajtaja. Közben rájött, hogy már nem is akarja az egészet. Elhagyta a mérge.
Leült az előbb még dobásra emelt székre, és mereven előre tolt fejjel bámulta az ajtót. A korábban felhalmozott düh eltűnésével egy időben haragja is elillant. Mi több: kijózanodott. Egyben hatalmas fáradtság uralta el testét, lelkét. Gondolatok nélkül ült az örökké sötét előszoba közepén. Kinn az udvar verőfényben fürdött, a Nap tűzcsóvája sárga fénnyel díszítette a gyors zápor utáni, májusi szivárványt. Eluralkodott a világon a ragyogás, az öröm, az újjászületés, a megújulás üzenete, csak itt az előszoba örökös sötétje tükrözte azt a nyomorult hangulatot, mely rátelepedett az itt tartózkodókra. Fehér ruhája, kiemelkedett a homályból, melyet vasaltan öltött magára idejövet, most gyűrötten, izzadtan tapadt karcsú, izmos testére. Sötét haja csapzott kócosan övezte sápadt arcát. Aztán az agya feléledt. Émelyegve gondolt vissza az imént történtekre. Micsoda ízléstelen jelenet! Újra, meg újra ez történik vele, szándéka ellenére, valahányszor az alkohol uralja el az indulatait. Undorító. Mit tett vele már ismét az ital, és mit tett ő annak hatására?
Belegondolni is szörnyű, ami itt, az előbbi percekben lezajlott! Bizonyára ott toporog az ajtó mögött a két kistermetű, remegő ember összekapaszkodva, ő pedig ül a szűk, sötét előszoba közepén és hallgat. Csendben, szégyenben, rettegésben fürdik a Favágó lakás. Az ajtó mögött is egy Favágó, itt a széken a másik.
Hiszen ő nem ivott korábban! Csak az utóbbi időben hatalmasodott el rajta a szenvedély. Eleinte kevés itallal is beérte, mert annyi is elég volt ahhoz, hogy elzsongítsa azt a hirtelen rázuhant gyilkos keserűséget, amit meg kellett élnie. Ekkor még nem kívánta, inkább gyógyszerként alkalmazta, ha rátört a feldolgozhatatlan, a felfoghatatlan fájdalom. Sajnos, akkor még nem váltott ki dührohamokat belőle, mert az talán megállíthatta volna a késztetést az ivásra. Mire felismerte, hogy rabja lett az italnak, hogy már az ébredést sem tudja elviselni nélküle. Elvesztette az uralmat önmaga felett.
Hogyan is kezdődött ez az egész rémség? Észre sem vette, s kialakult ez a boldogtalan állapot, amit az ő dührohamai hoztak létre. Amely abból származik, hogy nem képes elfogadni, beletörődni az őt ért sérelmekbe. A tényt, hogy súlyos teherré lett itt a személye, hogy számára itt többé nincs hely.
Apró gyermekként itt észlelte először, az őt körülvevő világot. Itt hajolt fölé anya mosolyogva, itt dajkálgatta apu. Minden nagyszerű volt, minden biztonságos. Úgy érezte, ahogyan egyébként volt is, hogy minden érette történik. Érette sárga a répa, számára édes a tej. Itt érzékelte a felnőttek beszélgetéseiből, hogy minden rezdülése fontos. Jóleső érzésként vert fészket benne a biztonság, hogy itt mindenkor ismét és ismét róla van szó. Megtárgyalják, hogy remek az étvágya, jó az emésztése, kitűnő a hangulata. Ma már felnőttként, de főleg utólag, belehall ezekbe a beszélgetésekbe némi felhangot, ami akkor természetesen nem jelenthetett számára semmit. Akkor jólesően lubickolt a felé áradó szeretet langy hullámaiban, miként minden társa a saját környezetében. Most tudatosodik benne – ennyi idő múltán –, hogy akkor, amikor elhangzott, apu részéről számonkérő és bizalmatlan volt az érdeklődés, mintha nem lett volna neki anya tevékenysége elég kielégítő, az ő ellátásában. Akkor még nem érzett semmit, ráadásul nagy hancúrozások, nagy birkózások követték az eseményt, aztán apu megunva a játékot, átadta őt folytatásra anyának, aki kesernyés, talán megbántott mosollyal vonta őt magához.
Ma már érzi, ma már tudja…
Felhőtlenül elégedett kislány lett belőle, akit apu kísért az óvodába, vitt sétálni, szánkózni. Később különórákra is ő fuvarozta. Ő rendelkezett több szabadidővel. Nekik, kettejüknek számtalan finom kis titkuk volt, amelyek megédesítették az együttlétek idejét. Nem mondták el anyának, hogy apu felborította őt a szánkóval, és a foltról – mely a lábszárán éktelenkedett – mindketten úgy nyilatkoztak, hogy Kovács Peti rúgásából ered. Megszépítve számoltak be arról is, hogy az oviban panasz van azokra az apró körmöcskékre, melyekkel ő belecsíp társai arcába. Igaz, hogy megígérte apunak, hogy ilyet soha többé nem tesz, de nem beszéltek arról sem, hogy séta közben milyen vidám mesékkel szórakoztatja aput, aki egyébként mindig ugyanazzal a szóval reagált, mely mindössze ennyi volt: Még! Amikor történt, nagyszerűen szórakozott, mert kedvére jártathatta a száját, miközben apu kezébe csimpaszkodva kedvére ugrándozott. Ma már tudja, hogy apu oda sem figyelt az ő meséire. Nem érdekelte semmi abból, ami kitöltötte az ő gyermekéletét, mert néha mégiscsak bele kellett volna javítani azokba a tántorgó mondatokba, melyek joggal sérthetik egy újságíró fülét. Ha ugyanis elérnek a füléig.
Később természetesnek tartotta, de legalábbis elfogadta, hogy egyre kevesebb időt tölt vele apu, elmúlt a közös séták ideje is, mert közben rettentően felszaporodott a dolga, de az már ingerelte, hogy minden vasárnap, tíztől tizenkettőig előadást tartott neki arról, hogy mit, miért kell megtennie, és mit, miért tilos. Kínossá akkor vált számára a dolog, amikor ráeszmélt, hogy a téma nem változik, hogy örökké ugyanazt ismétli. Eleinte udvariasan hallgatta a nagy monológokat, aztán már remekül tudott úgy nézni apura, hogy a gondolatai messzi jártak. Sőt, ahogy növekedett, már megbeszélte a barátnőivel, ki, mikor hívja telefonhoz, hogy megmeneküljön a vasárnapi okításoktól. Mert olyan megmosolyogni való volt az egész! Aput nem az érdekelte, hogy mi történt vele hét közben – pedig rengeteg megbeszélni valójuk lehetett volna –, hanem csak az, hogy felmondja a magának kötelezővé tett vasárnapi feladatot. Ma már tudja, hogy apunak saját – olykor nevetséges – elvei voltak a gyermeknevelésről.
Persze remek dolgok is történtek velük. Jártak színházba, nagyritkán rokonokhoz, utaztak külföldre, meg a Balatonhoz, mint más családok, csak az ő életük valamiként más volt, mint amit a többiek beszámolói alapján elképzelt. Ma már sajnos mindegy, akkor viszont folyamatosan volt olyan önző, hogy nem figyelt eléggé a mindennapokra. Önállósította magát, és igyekezett kijátszani a felnőttek tanmeséit. Ment a barátaival, szórakozott, tanult, később már Gabi is megvolt neki, és nem foglalkozott a szülei életével. Pedig, ha csupán kicsit is figyel, észre kellett volna vennie, hogy anya ebben a kapcsolatban kiszolgáltatott, apu viszont elégedetlen és követelőző. De nem figyelt. Csak akkor kapta fel a fejét döbbenten, amikor apu már az asztalnál kajánkodott anyával, miszerint egy ilyen fancsali „antinővel” nem lehet együtt élni, tehát majd elválik, és elveszi Józsát, aki viszont vidám, vonzó és belevaló. Akkor ő ezt igen otromba viccnek találta, és elütötte a beszéd élét azzal: csak nem akarsz engem is lecserélni egy másik leányzóval apu? – Akkor csend lett az asztalnál, de ez a csend ordított. Aztán megtörtént, amire gondolni sem mert, hogy már ő sem kellett apunak. Kidobta hát a fészekből a fiókáját, de nem tudta a szabályt, amit a fecske zsigerből tud: azt ugyanis, hogy előbb meg kell tanítani a fiókát repülni, hogy élni tudjon egyedül.
Meg is nősült válás után hamarosan, mert ő aztán valóban nem képes élni egyedül. Neki lakáj kell, meg inas és házvezetőnő, lehetőleg egyszemélyben, de legyen bólogató János is, mert a külön véleményt nem viseli el, de főleg, és nem utolsó sorban legyen dolgozó nő, aki megkeresi a fenntartási költségeit, mert takarékoskodni is kell. Pontosabban fontos. Ezeknek a követelményeknek próbál most megfelelni ez a szegény kis púpos az ajtón túl. Mert nem a kívánatos Józsát vette el. Józsa ugyanis nem ment hozzá.
Elképzeli az apró fürdőszobában a két embert, amint egymást ölelik rémületükben. Miért átkozza ő azt az asszonyt, aki nem vétett ellene semmit, csak hozzáment egy elvált férfihez? Hiszen arról sem lehetett fogalma eleinte, hogy ő a világon van. Ha nem duzzadt volna benne ekkorára a keserűség, még szánni is tudná a szerencsétlent. Mert valóban szánalmas látvány az árva, akinek nyak nélküli feje két felhúzott váll közül emelkedik ki. Az egész mellkasát eltorzító púpja is inkább taszítja a tekintetet, semmint vonzaná. Egy árva pillanatig sem gondolhat rá senki csábító vámpként. Most a beszakadt, labilis ajtó mögött elképzelhető, hogy védelemért kapaszkodik abba a jellegtelen férfiba, aki neki, Flórának, mostanáig a legfontosabb lény volt az életében. Abba a fájdalmasan hitvány emberbe, aki azzal áltatta őt húsz kemény évig, hogy szerető, gondoskodó apja. Akit ő gyermekként, a legkülönbnek látott, a legerősebbnek, legokosabbnak, minden apák között. Akinek belecsimpaszkodhatott a vállába, ha akarta; ölébe fészkelhette magát, ha biztonságra vágyott, s aki megszüntette, visszavonta minden szeretetét egyik napról a másikra, már két egész éve.
Mit kezdjen velük? A nővel, aki nem is ismeri az ő anyját, tehát nem is követhetett el semmit ellene? Talán arról sincs tudomása, hogy megtette azt a párja már jóval korábban. Sőt azt sem sejti, hogy hasonló sorsa lesz mellette, mint azoknak, akik elődei voltak, de szerencsésen megléptek a sorsuk elől.
Könnyeit törölve, orrát fújva támolygott ki az udvarra Favágó Flóra. A karcsú, sudár barna lány, korábban apja szemefénye, keserűséggel megrakodva, meggörnyedve tartott a kijárat felé. A kapuban ismét megtorpant, könnyesen visszanézett. Mint két év óta mindig, ahányszor eljön ide, mert visszavágyik, s ahol már zárva előtte a kapu. A kapu. Nem tud beletörődni, hogy az a kulcs, mely egyike volt gyermekkora kedvenc szórakozásainak, nem simulhat többé a tenyerébe. A kulcs, amely a hazaérkezés utolsó harminc–negyven méterén már az ő kezében volt, mellyel előre futott, s mire apu is odaért, már a zárba helyezte. Ő, a nagylány. A kulcsát rég visszakérték tőle, így a függöny mögött nyugodtan eldöntheti az apja – aki húsz évvel ezelőtt örökbe fogadta –, megéri–e ezért a lányért kiballagni a kapuig. Tragikus vagy sem, de ő el is fogadja ezt a magatartást, hiszen többnyire mámoros állapotban érkezik, és ilyenkor sorra kiőrjöngi magát, ha felbőszítik. Ezt hozza ki belőle az alkohol. Apuból viszont az ellenszenvet, a megvetést, majd a gyűlöletet, mert először is elutasítja azt, aki alkohollal él, másodszor, mert ő sokkal többet várt attól a lánytól, akinek nevet adott, akinek – szerinte – már legalábbis egyetemi tanárjelöltnek kéne lennie. Szegény, szegény idealista apu!
Szemével most ismét lefotózza, hogy emlékként elraktározza a húsz évig otthonának vélt ház külső falát, végigpásztázza a kellemes udvar rejtett zugait, a virágokat, bokrokat, melyekkel anyai nagyapja díszített itt mindent. Könnyes szemmel vallatja a terebélyesre nőtt tiszafa lapos tűleveleit, melyek olyan sokat csiklandozták karcsú nyakát, ha a fa alá fészkelte be magát. A kerítés mellé telepített hibiszkusz cserjéket most meg is simogatja. A kapu kilincsét is, melyet húsz évig naponta többször használt magától értetődően, elvégre eszmélése pillanatától itt volt az otthona. Majd elkapja róla a kezét, megalázottan és szégyenkezve elballag. Úgy érzi, nem csak a ház, az utca is kivetette magából.
* * *
Nem most kezdődött. Most csak ismét lejátszódott előtte ez a szörnyűség, amely rendszeresen ismétlődik, amióta felnevelő apja kidobta őt a fészekből.
Tulajdonképpen hónapok óta érezte már akkor, hogy szülei között megromlott a kapcsolat, azaz ennél sokkal jobbnak korábban sem tartotta, de elképzelni sem tudta, hogy az a két ember, aki számára a biztonságot jelentette, akik között eddig élt, elválhat egymástól. Azt pedig különösen nem, hogy nekik, nőneműeknek el kell hagyni ezt a házat, mert ez a ház apjáé. Kit érdekelt ez addig?
Jó, tulajdona a ház. De hát, azért még nem kell kidobni őt belőle! Elvenni a lakáskulcsát, és kizárni az életéből! Az ember nem szokta kidobni a saját gyerekét! Mai napig sem képes felfogni, hogy ez az egész megtörténhetett.
Az fel sem merült benne, hogy mit él át ilyenkor egy elcsapott feleség. Sőt, nem is tudott anyjával együtt érezni, mert olyan keservesen sajnálta, szánta magát, hogy semmi más nem fért el beszűkült tudatában.
Amikor kiderült, hogy nem kell tovább az apjának, szinte eszelősen kereste baráti körét, és megpróbálta megtudni, van–e másnak is ekkora fájdalma. Eddig bizony nem érdekelte a többiek ilyen–olyan kínja, talán fel sem fogta, miféle keserűségek léteznek a szerelmi csalódásokon kívül. Olyan biztos volt saját családi státuszában, hogy nem hangolódott rá mások bajára. Igen, önzőn bánt saját szerencséjével. Most rá kellett döbbennie, hogy a társaság fele már jóval korábban túljutott azon a keserűségen, ami most őt emészti. Bár, ami igaz, igaz, nem volt közöttük egy sem, aki a szülők válása után végleg elvesztette valamelyiket. Döbbenten hallgatta társai beszámolóját, észre sem vette, hogy közben ledobott két pohár tömény italt a többiekéből, amely ráadásul meg sem ártott neki, csak egy kissé elzsibbasztotta. Gabi, aki egész idő alatt szorította, simogatta a kezét, azzal vigasztalta, később könnyebb lesz. De ő már akkor is tisztában volt vele, hogy nem lehet soha könnyebb, mert ő nem akar megkönnyebbülni. Ellenkezőleg: igenis szenvedni akar.
Amikor először léptek be az új lakásba, anya is nagyon rossz hangulatba került, és ő valamiként megérezte rajta, hogy ivott. Elkapta egy eddig ismeretlen düh, és azt kiabálta, nem csoda, ha apu elhagyta, ki a nyavalya kíván egy alkoholista nő mellé feküdni.
Elkezdődött egy véget nem érő kiabálás, melynek nem volt semmi értelme, hacsak az nem, hogy dühüket, keserűségüket egymásra okádják magukból. Mint a labdát, úgy vagdosták egymás fejéhez különböző keserveiket. Flóra tiszteletlenül ostorozta Emmát, akit ebben a pillanatban minden bajok okozójának érzett, aki némán hallgatott, miközben patakzott a könnye. Aztán már hangosan sírt, végül össze–vissza kiabált, míg egyszer kitört belőle a keserűség, és azt ordította, ne merészelje őt tovább szidni, inkább köszönje meg, hogy húsz éve neveli, mint a saját gyerekét.
Itt szakadt el a film. A koporsóénál is nagyobb csendben bámultak egymásra. Anya megrémült, Flórához rohant, sűrű bocsánatkérések között ölelgette, dajkálta, mint apró gyermeket. Szorította magához, de már mindegy volt, mert ami elhangzott, azt nem lehetett visszaszívni. Flóra megingott, elesett volna, ha anyja el nem kapja. Így nem dőlt el, csak lecsúszott a földre. Először lehajtott fejjel, összevont szemöldökkel nagyon alaposan megvizsgálta jobb kezén mind az öt körmét, majd ferdén felnézett, és halkan megkérdezte:
– Meghalt az igazi anyám, az apu első felesége?
– Nem Flóra. Apád elvált az első, sőt a második feleségétől is, de egyik házasságából sem született gyermeke.
– Hát akkor, mit keresek én itt? Hogy kerültem ide hozzátok?
– Örökbe fogadtunk apró korodban.
– Örökbe fogadtatok? Miért? Mi szükségetek volt erre?
– Mert vágytunk egy kisgyerekre. Egy aranyos kisbabára. Az én testem sajnos, alkalmatlan volt egy gyermek kiviselésére, a valódi anyukád pedig nagyon szegény volt, nem tudott volna téged felnevelni. Tudta, hogy mellette csak nélkülözés lenne a sorsod, lemondott tehát rólad, a te érdekedben, a mi javunkra.
– Adj egy kortyot innom!
A lány egyetlen mozdulattal hajította le az italt, úgy, mintha örökké ezt gyakorolta volna. Azután ismét kért egyet. Egy döbbenet, két megrázkódtatás, egy korty, kettő. Ki gondolta volna, hogy most indul el azon az úton, amely az alkoholizmushoz vezet. Most nem szólt, csak kinyújtózott a szőnyegen és lehunyta a szemét. Befejezte a beszélgetést. Meg akart halni. Helyette kavarogtak fejében a gondolatok, a kérdések, amelyekre egyelőre nem is várt választ, csak arra volt jó mind, hogy gyötörje velük magát.
Emma korán kelt, hogy beszélgetni tudjon Flórával, mielőtt elindul a gimnáziumba. Ma aztán igazán semmi hangulata tanítani, sok érdektelen fejbe matematikát tölteni, meggyőzni róla, hogy a tárgy izgalmas és vonzó. Annál azonban nagyobb a szükség körülötte, hogysem beteget jelenthetne. Érezte, hogy ma Flórával kellene tölteni a napot. Amíg készítette a reggelit, azzal gyötörte magát, hogyan lehetne jóvátenni, amit tegnap elkövetett ellene. Leült a lány mellé az ágy szélére.
– Kelj fel kislányom, mindjárt indulnunk kell! Tudom, hogy most nagyon szerencsétlennek érzed magad, s ennek én vagyok az oka. Bocsáss meg nekem, tudom, hogy miattam történt minden. Ébredj drágám, el fogsz késni.
A lány hirtelen felült, szorosan ráfonódott az asszony nyakára, és zokogott. Érezte a megszokott, jó anyaszagot, az ölelés lágyságát, és belesúgta anyja nyakába: szeress! Szeress engem nagyon!
Így maradtak percekig egymást átölelve, ringatva, szeretve. Majd Flóra kiugrott az ágyból, és készülődés közben kérdezgette:
– Ki volt az a kis nő?
– Nem tudok sokat róla. Egy kis munkáslány, akit nem vett el a fiúja. Veréssel akarta kényszeríteni, hogy vetesse el a gyerekét. Téged. Segélykérően hazament a falujába, de otthon sok volt az éhes száj. Itt húzta meg magát valakinél, mielőtt megszült volna téged. Ne gondolj rá haraggal! Azért engedett át nekem, mert azt akarta, hogy jó sorod legyen. Én kitömtem elől a ruhámat, és vártam, hogy megkapjalak. Igazán vártalak. Amikor az enyém lettél, kivettem a három hónapot, amely szülési szabadságként járt utánad – akkor még annyit adtak –, és minden percemet veled töltöttem. Később megfizettem Szilágyi nénit a szomszédban, hogy vigyázzon rád, amíg távol vagyok.
– Hogy nézett ki?
– A lány, aki szült téged? Nem is tudom. Talán rá hasonlítasz, de te önérzetes vagy, egyenes, ő pedig olyan riadt kis egér volt, aki apróra húzta össze magát… Azt hiszem, tele volt bánattal.
– És az a fickó, aki verte?
– Őt soha nem láttam. Nem is akartam.
– Fizettetek értem?
– Igen. De nem vásároltunk meg. Ő nem is kért pénzt. Mi akartuk, hogy lábra tudjon állni az életben. Nagyon szerencsétlennek tűnt. Nem tudom, mi lett vele. Soha nem jelentkezett.
– Apa szeretett engem?
– Te voltál rajongása tárgya. Neki jutott eszébe az örökbefogadás lehetősége is. Amikor ide kerültél, úgy féltett, úgy vigyázott, hogy még bennem sem bízott. Folyamatosan ellenőrzött engem, hogy mindent pontosan látok–e el körülötted. Mérte a fürdővized hőfokát, a kakaód hőmérsékletét, az elfogyasztott ételek grammját. Túlzó apa volt. Nálad szeretettebb gyerek nem volt Budapesten. Minden rezdülésedet fotózta, naplót vezetett rólad. Mindenhol veled dicsekedett.
– Akkor ott egye meg a fene, ahol van!
– Flóra! Gondold meg, mit beszélsz!
– Mit kellene meggondolnom? Hiszen nem voltam más a számára, mint egy játékszer! Nem érted? Amíg kis mafla voltam, nem volt önálló akaratom, tehát irányíthatott, rajongott értem. Amikor rájött, hogy önálló személyiség vagyok, saját hibákkal, saját akarattal, nem idomítható kutyakölyök, eldobott. Gyűlölöm! Gyűlölöm, mert becsapott! Mindent megadott, hogy most mindentől megfoszthasson. Ember az ilyen?
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.04. @ 14:55 :: Kertész Éva