Kőmüves Klára : Vanda

Nyomtatás

Szerintem egyformák vagyunk. Szerintem te is azzal kalkuláltál gyermekkorodban, hogy minden családtagod majd előbb hal meg nálad. Arra a kérdésre, hogy miért, egyszerű volt a válaszod; mert az élet nyolcvan év, és jelenleg mindenki idősebb nálad, teljesen természetes tehát – mert az idő visszafelé nem haladhat -, te leszel az utolsó, aki családodból elhalálozik.

Valóban egyformák lehetünk. Biztos vagyok abban is, hogy esténként te is egy olyan házról álmodoztál, amiben minden megtalálható lesz, amire csak szükséged lehet életed folyamán. A spájzban nincsenek befőttek és rossz ízű élelmiszerek, viszont a polcok roskadásig pakolva édességekkel. Literes üvegekben vannak szépen elhelyezve a rágók, a piros és zöld csomagolású cukorkák, és persze van egy pici rejtett zúg, ahol a csokoládék egymásra rakva sorakoznak.

Hasonlíthatunk még abban is, hogy a házunkban ezer búvóhelyet építettünk be. Természetesen minden búvóhelyen található egy édesség sarok, túlélés esetére. Vízzel soha nem számoltál te sem, csak mindenféle szörpökkel, szénsavas üdítőitalokkal. Valószínűleg átestél te is egy világmegváltó korszakon. Olyankor az ország vezetőjének képzelted magad és törvényben rögzíttetted, hogy tökfőzeléket, spenótot, sóskát és effajta étkeket nem szabad forgalomba hozni, főzni, sőt, még titokban fogyasztani sem.

És persze itt vannak még a karácsonyfák. Hiába állt otthon a gyönyörű karácsonyfátok, a szomszédé mindig szebb volt, így hát arról is álmodoztál esténként, hogy amint felnősz, te magad fogod feldíszíteni a fát, és az egyáltalán nem olyan lesz, mint az otthoni – az olyan lesz, mint amilyen a szomszédé.

Azon sem csodálkoznék, ha te is átestél volna egy-két neveletlen érzésen. Például, ha megbántottak valamivel, ugyan te is szörnyen szégyellted gondolataidat, de könnyen odavágtad pillantásokkal a másiknak: Na, majd ha felnövök, jól elbánok veled. – Este aztán gondolatban legalább egy méterrel magasabbra nőttél és voltál vagy száz kiló, erős izomzatot növesztettek képzelgéseid és jól „megpakoltad” azt, aki napközben megbántott.

Itt van még egy felfelé ívelő érzés is. Harmadikosként elkaptam egy matematikai összefüggést, előtte csak nyögve-nyelten feleltem mindig, ám, ebben az időszakban zseninek éreztem magam. Persze, csak ebben az időszakban. Gyorsan jött és gyorsan ment magabiztosság volt ez, de emlékezetes.

Aztán értékesnek gondolt összefüggések jöttek. Mit sem tudtam a hamvasztásról, csak a koporsós temetésekben gondolkodtam, és azt sem tudtam, hogy mekkora a világ. Magyarországot hittem a világnak, persze hatalmasnak, de kerítésekkel elválasztottnak a világűrtől. Teljesen komolyan meséltem el édesapámnak, hogy hullamérgezésben tűnik majd el az emberiség, amikor egyszerre sokan meghalnak majd és nem lesz, hová temessék őket. Biztos voltam benne, hogy a világvége egyenlő a hullamérgezéssel.

Aztán nap mint nap foglalkoztatott a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdés. Ha anyukám gyengélkedett, arról álmodoztam, hogy orvos leszek. Ha saját fogam fájt, természetesen: fogorvos. Amikor édesapám azon bosszankodott, hogy nem tud valamit megszerelni Trabantunkon (UB 31-32), autószerelő szerettem volna lenni. Bátyám dolgait figyelve – rocksztárságban gondolkodtam. Nővérem esetében, fodrász vagy szabó.

Hm, na és volt még egy igaznak hitt gondolat, a macskám, Vanda örökké élni fog. Anyu bezzeg nem értette, hogy miért csókolgatom, ölelgetem, egyszer még el is akarták tőlem választani… Nem értették, egyáltalán nem értették meg ezt a dolgot, még akkor sem, amikor elmagyaráztam nekik: Anyu, ti egyszer mind meghaltok, de Vanda örökké élni fog – értsétek meg végre, ha ti nem lesztek, csak ő marad nekem.