Szeibert Éva : Mosolyogj… mintha nem fájna…

*

 

 

Hol is kezdjem?

Hol volt, hol nem volt, egy megyei jogú város házikójában lakott egy éltes matróna, aki sokat lógatta vasorrát. Szegény öreglány hosszú évek óta, mint háztartásbeli tengette szürke kis életét népes családja körében. Mosolyogni soha sem tudott igazából, mert ez a vasorrú bába igen depis boszi volt. Sokat szepegett, ettől aztán gyakran berozsdált az orra. Szidolozta is szorgalmasan, mert amúgy szerette a rendet a banya.

Néha nagy magányában írásra vetemedett és bugyutaságait fölpakolta egy hunlapra, ahol állandó csatározások folytak.

Épp a kritikai realizmus című társasjáték volt divatban, amikor egy szép Napraforgó megszólította a nyanyát:

— Hahó Szeppencs! Ne lógasd a nózid! Készül egy új honlap, ahol remélhetőleg békésen és kulturáltan alkothatnak az amatőr írók, költők.

Most már elárulhatom Nektek, hogy ez a lekonyult csoroszlya bizony én voltam. Kaptam is az alkalmon, és fészket raktam az ajánlott helyen. Először csak félve, később egyre többször írtam az oldalra. Közben megismertem a többi lakót és lassacskán a lógó orrú banyából előbújt egy öreg tündérféle.

Elhatároztam, hogy megtanulok mosolyogni.

Odaálltam a tükör elé és elborzadtam, egy ronda zsémbes nyanya vicsorgott rám.

— Csíííízzz!:-) — mondtam magamnak.

— Csííízzz!:-)

Próbálkoztam, erőlködtem, de a mosoly nem akart megszületni. Helyette először csak kényszeredett vigyor, idétlen grimasz ült a képemen.

— Csíííízzz!:-) — szuggeráltam magam egyre, és képzeljétek, megtörtént a csoda.

Megjelent arcomon az első halvány mosoly. Ennek aztán annyira megörültem, hogy szívből és boldogan belevigyorogtam a tükörbe. Elcsodálkoztam!

— Ni csak az előbb még egy gyomorbajos savanyú banyát láttam, és most kit látok?

Egy konszolidált, őszes hajú, szelíd anyókát, kinek arcán kisimultak a ráncok, fénytelen szemében huncut csillogás, szája sarkában pajkos mosoly. Tetszett ez a kép, határozottan jó volt látni a változást. Akkor határoztam el, hogy megpróbálok sokat mosolyogni. Azóta is gyakran előveszem a tükröt, és ha szomorú vagyok, vagy fáj valami, addig próbálkozom, míg a szelíd anyókát meg nem látom.

Fogadjátok szeretettel ezt a receptet és küldök mellé egy bíztató mosolyt is!

Itt a vége, /de ne/ fuss el véle!

Végy egy tükröt a kezedbe és gyakorolj, mosolyogj… mintha nem fájna!

— Csíííízzz!:-)))

 

Legutóbbi módosítás: 2011.05.24. @ 09:59 :: Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?