Molnár Zsolt : Bejön a fény

 

 

Bejön a fény, hajnal van és benne kicsorbult a szemem. Istenre gondolok, igazán meg arra, hogy ? gondol-e rám. Ebben a percben nem érdekes a van-e saját nevem, mint ahogy a másoké sem érdekel. Pedig elmondja a kis alacsony ember, ki szekrényajtó csapkodással ébreszt. – Károlynak hívják és vasúti kocsi-rendez? meg tolatásvezet?. Úgy látom itt a villanykapcsolót is kezelheti.

Azt mondja:

– Szia!

– Hello! – válaszolom, hunyorogva. Keresem a múlt éjjelt, de üres az agy.

Isten elhagyott. Nincsenek bens? monológok. Károlyt hallgatom.

– Tudod, az ágyunk szélére ül néha az ördög. – Láttam az éjjel veled is ez volt. – Micsoda cirkuszt csináltál!- Nem baj! – legyint széles mosollyal. – Majd kihevered!

Ha lenne, er? bennem felkelnék, és ököllel passzíroznám a kis hülye szekrénykéjébe, ami el?tt a pacsulival kenegeti a feltartott hónalját. Lehunyt pilláim alatt is látni a koponyaboltozatára n?tt hajas fejb?rt. Az idiografikus fizimiskát, ahogy el?bújik abból, amit én úgy gy?lölök, és magamban csak úgy hívok, hogy „az ember.”

– Karcsi!

– Mondjad’ testvérem!

– Hol lehet itt cigarettázni?

– Reggel hétkor van az els?, de ma reggel a Zsuzsika van! – a klotyón elszívhatunk egyet!

Zsuzsika! Hisz ?t ismerem! Mennyit nevettünk! Azt mondta „Zoltán! – maga egy igazi ?rült! – Adjon nekem jó tanácsot!”

Szétmegy az agyam. Ezzel a fejjel nem emlékszem mir?l volt szó akkor, vagy mit is akart ez a n?.

– Karcsi! – van magának… neked cigid?

– Neked bármikor testvérem!

Mi a nyavalyát testvérez engem ez a kis csökött? – Rókakép?… biztos valamit remél!

Karcsi az ágyamhoz lép. Kimondottan jó az illata. Görcsöl a balkezem, felsegít.

Nehézkes a felülés. Jobb kezemben kanül. Szédelegve húzom a mosdóig magam után a kerekes infúziós állványt.

 Rá kell gyújtanom – közben gondolom magamban: „magának a pszichiátria tudománynak halvány el? jóslatai, ha egyáltalán lehetnek arról, ha Karcsi most nem segít, akkor mit tennék”.

Leszarom –, hisz én meg végképp nem tudom.

Hideg a kórházcsempe. Karcsi nekitámaszt. A mindent átható fert?tlenít?szer szaga keveredik a húgy b?zével, amely megül a lehúzatlan fajansz öblében. Károly nem büdös. Mindenesetre jobb az émelyít? szagát viselnem, járólap csemperácsának leheletét.

– Empirikus – mondom, miközben Károly egy aranykarikás cigit tesz a számba.

– Tanár úr! – mosolyodik el. – Én azt nem tudom mi!

– Mert közbevágtál!

– Jaj, bocsánat!

– Tapasztalati!

– Értem, értem!

– Ha elengedsz, akkor el fogok esni!

– Tanár úr! Magát? Én soha!

– Tehát az „tapasztalati” – Karcsi még egy cigit vesz el?. Rágyújt, közben elenged. Végigcsúszok a csempén: „kurva élet!” – tör ki bel?lem.

Zsuzsika jön a zajra, kiabál. „Mi történt?” Meglát, azt mondja: „Megjött tanár úr?”

Nem tudok beszélni. Világosodik az elmém. Hárman állunk a mellékhelységben és én egyedül. Felszínes és vad kényszerasszociációk gyötrik az agyam:

 

 „Szoknya-pucér – pest-róna – borban úszó vasutas – tömegm?vészet – lerágott kupak – okos és ostoba – tehervonat – megöl a vasutas, mert rád tolat – kéne egy szép m?fogsor – több élet -, de az még sokszor – a szikla az szilárd –  pszeudo-intellektualizmus –  Kéj-Sóvár – A Vécézár Mori turi salutante – a túri cigányok elmentek szilvát lopni – Raszkolnyikov Balta-zár – a setét gyorsabb a fénynél, hisz már rég ott volt, mire a fény odaért, hogy eltüntethesse! – Hannibal egy portás…  

Non grata is persona – eltelt egy nap – az annyi, mint egy óra – szoknya pucér-pecér – tudat rohanás – szép estély – benyúl a bugyiba – az alliteráció okosba – Vera verg?dik a verandán.”

– Zsuzsika! Érzem, hogy ovulál! Nem akar dugni?

– Maga hülyébb, mint szokott! Vén bolond, gyújtsa magára a takarót!

– Nincs gyufám, de ha nagyon szorosan dörgöl?zik velem össze, elméletileg sikerülhet.

Elfordul, szerintem mosolyog. Majd a kávézóban délel?tt tíz felé a többi n?vérrel ezen fognak kacarászni.

Karcsi fogja a fejem. Nyál folyik az arcomon. Annyira közel hajol, hogy orrnyergén kiserkent apró sz?rszállakat is látom. 

– Alszom, miközben éber vagyok. Végre itt az éber-álom! Mennyire kívántam ezt! Talán, mint Szindbád Székelyföldön a mélyalvást. Nincs róla már igazi tudásom, hisz nem éltem meg a lehet?ségét jóideje.

Hány év is lehetett? – Ó negatív és pozitív meg a csak is önmagukkal osztható prímek. Hát t?lem kérdezze valaki, hogy mennyi az id?!

Aztán ömleni kezd bel?lem a szó. Karcsi mélyeket szív a cigijéb?l és érdekl?dve hallgat.

– Kisgyermekkoromban oly ostoba voltam a matematikához, hogy két karórát viselve is, ha valaki az utcán az aktuális id?r?l érdekl?dött. Például emígyen’ fogalmazva:

„- Kedves Zolika! Megmondanád mennyi az id??”

Ilyenkor én a szeme közé nyomtam a karóráim egyikét és csak annyit válaszoltam:

„- Hát tessék csak onnan leolvasni!” – Merthogy számomra ez most sem egy fontos információ!

Így történhetett, hogy bárhova is mennem kellet, én elkéstem, vagy azért, mert korán érkezésem okán nem viseltem a várakozás terhét.

Türelmetlenné tette az életem az óraszerkezet és azzal együtt az id? felismerésének hiánya.

Tulajdonképp a türelmetlenséget környezetem okozta. Hisz, ha az ember nem vesz tudomást az id?r?l, és személyisége megformálódása kapcsán, mely id? tér és elmozdulás bizonyos fizikai mennyiségek összerendez?dött hányadosai, akkor egy állásponti, avagy földhöz-nevezetten a Föld bolygóhoz ragadott, és röghöz kötött lény. – Legkisebb társadalmi egység az egyén, mely csak közösségbe beágyazottan képes a létezésre. – Az id? barátom! Pusztán fizikai mennyiség, mely csupán valamely tömeg elmozdulásában nyer igazi értelmet.

– A földhözragadtság stacionárius kényszer. – Forog a Föld, vagyis elmozdul! – Mi meg ezzel mérünk úgynevezett id?t. Az elteltet, hogy táplálhassuk a reményt, az ismerhetetlen hátralev?t.

Károly legfeljebb foltonként, ha felfoghat valamit a tudatrohanásból, de érdekl?dve, hol meg összehúzott szemöldökkel lesi a szavaim. Zsuzsi n?vér szeme is beszédes. Intrikusan jegyzi meg:

– Szóval kedves Zoltán, megint meghívta az Ördög! És, mint annyiszor, most sincs más, mint ki kisegítené, csakis a maga által annyira alábecsült pszichiátria?

– Van, akinek sok az esze, mégsem okos ember! – válaszolom, kicsit bízva abban, hogy többféle alannyal is végiggondolja. 

– Korábban rengeteg jó dolgot írt. Miért hagyta abba?

– Az akadémikus m?vészettel nem tudok az ért? közönségnek referálni! Meg hát nincs is kedvem, irodalmilag ilyen dramaturgiát „összecigizni,” vagy megsárgult nikotinégett ujjakon egy rossz laptoppal csodát csinálni. Úgy döntöttem, inkább kiállok a szélbe és oda, bele a semmibe kiáltom minden dühöm!

– Maga hülye!

– Mondjon egy okot, miért ne legyek az?

– Mióta nem aludt?

– Ó Kedvesem! Ön mióta nem kefélt a férjével?

– És ezt hányszor kérdi meg?

– Mindannyiszor, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amikre nyilvánvaló válaszai vannak.

Elneveti magát. Aztán gyorsan er?lteti arcára a szigort, melyet néha a nagygondolkodó lélekelemz?k, mikor kerülve a szemkontaktust, keresnek az életre egy mindent átható nagy választ. Vagy épp csak a hallottak igazságtartamát analizálják.

Persze n?vérként a közel húsz éve volt rá, hogy megfigyelje és azonosuljon doktorokkal, pszichiáterekkel – avagy a hierarchikus rendben t?le magasabb lépcs?kön ágaskodókkal.

– Akkor, most menjen szépen vissza a szobájába!

Fogom az infúziós állványt, és már valamivel biztosabb léptekkel indulok a kórterem felé. Zsuzsa n?vér utánam szól:

– És, ha egy mód van rá, akkor ezekkel az örültségekkel, ne b?szítse fel a F?orvos asszonyt!

Nem válaszolok. „Tudja is maga, mi az a Janov féle ?skiáltás!” – gondolom magamban. Visszaérve Karcsi id?közben már az ágyán hanyatt fekve vizsgálja a mennyezetet. Talán azon is átlátva Héliosz égi vonatait rendezi, vagy tolatást vezet, váltót kezel. Ilyesmi.

– Tanár úr! Mi az, az “imsomnia?” – kérdi továbbra is mereven a plafon egy pontját bámulva.

– Az olyanok kiváltsága fiam, akik éberebbek a kényszerb?l alvóknál…

– Már azt hittem valami betegség! – válaszolja

Zsuzsa n?vér kiskocsit tolva maga el?tt lép a kórterembe. Valamit az ágyvégéb?l el?húzott lázlapomra firkant, majd újabb infúziót köt be. Rám sem nézve mondja:

– Ett?l majd egy jót fog alukálni!

– Álmodni is kell majd t?le?

– Bizony! – váltja, amúgy cigiken edzett mély orgánumát valami hülyegyerekének anyáskodó gügyögésre.

– Nincs ebb?l Marxista változatuk?

Kérd?en néz rám, fordított „V” bet?t rajzolva a közepesre szedett szemöldökével, ahogy értetlenségében ráncolja homlokát. „Délel?tt 10:30 van. Félóra múlva nagyvizit. Mire ideér a F?orvos-asszony, addigra a nyálad is kifolyik, úgy ki leszel ütve” – gondolja mindezt már a folyosón.   

 

 

Legutóbb szerkesztette - Molnár Zsolt
Szerző Molnár Zsolt 87 Írás
Bonyhádi bohèm, - tollforgató. A 80-as èvekből itt felejtett valaki.