A kicsi lányt másfél évvel ezelőtt érte a baleset. Vendégeket vártak, kevés volt a hely az asztalon, a megfőtt húslevest a konyha kövére tették. A két éves kislány megbotlott és belezuhant. Testének csaknem 50 százaléka sérült. Szép kis arcának egyik fele, a mellkasa, mindkét karja tele van borzalmas hegekkel. Szeptember óta jár a csoportomba. A gyerekek már észre sem veszik, hogy nem olyan, mint ők. Édesanyja mindent elkövet érte, pedig ez nem könnyű az ő anyagi helyzetükben. Lauráék a cigánysoron laknak.
A hatalmas trauma ellenére, vagy talán éppen ezért barátságos, mosolygós, ölelős, odabújós kislány lett.
A melengető, vidám napsütésben az udvaron játszottunk a gyerekekkel, amikor odajött hozzám és felnézett rám.
– Lehetek az anyukád? – kérdezte komoly arccal.
– Azt szeretnéd, hogy én legyek a kislányod? – kérdeztem vissza.
– Igen – válaszolta határozottan.
– Jó – feleltem én – legyél az anyukám.
– Akkor menjünk – mondta.
– Hova megyünk, Anya? – kérdeztem.
Mire ő olyan végtelenül gyengéd hangon válaszolt, amelyet soha nem fogok elfelejteni:
– Gyere drágaságom, elviszlek hintázni, és veszek neked fagylaltot!
Komoly arccal felém nyújtotta a kezét, én elérzékenyülve megfogtam.
És a virágaikat bontogató gesztenyefák lombja alatt, egymás kezét fogva elballagtunk hintázni, fagylaltot enni.
Én és az anyukám.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.13. @ 16:36 :: Kovács Lilla Katalin
