Hájas Csilla : Pipuka élete és munkássága

fotó: Apa, a húgom és én

 

Egy korábbi írásomban említettem, hogy lett egy macskánk. Ez a továbbiakban annyival b?víthet?, hogy még él a macskánk. Azóta a húgom olyannyira a nyomdokaimba lépett nyúzás terén, hogy már nekem kell rászólni, hogy ne nyomorgassa annyit, elpusztul az magától is. Annyit rángatja – csupa szeretetb?l -, hogy grimaszokat vág, és szerintem nem örömében. El?ttem ismeretlen okokból egy ideje Pipukának hívja a macskát, amit én idegen emberek el?tt, azért egy kicsit restellek. Ezekkel a nevekkel, amúgy, nem szoktam sokat tör?dni, mert a húgom hetente újratelepíti az egész adatbázist.

Aztán id?közben kiderült, hogy Pipuka a múlt héten Macsek Peti volt, azel?tt meg egyszer?en csak büdös dög, mert mintásra karmolta a húgom kezét. Ha messzebbr?l néztem és hunyorítottam mellé, tisztára olyan volt, mint egy optikai csalódás, összefolytak a vonalak.

Ezekt?l a – rendszeres menetrend szerint érkez? – karmolásoktól eltekintve, a húgom egész jól kijön a macskával. Abajgatja reggelt?l-estig, arra kelek, hogy Pipuka ne harapj, és azzal fekszek, hogy Pipuka ne rágd le a ruhát magadról. Id?nként megszánom a macskát. A húgom énekel neki, de olyan rohadt er?sen szorítja közben magához, hogy nem lehet kicsavarni a kezéb?l, még véletlenül se. Vagyis, lehetne, ha nagyon akarnám, de kinek kell egy háromlábú macska? Ja, és miközben énekel, forog körbe-körbe. Én meg, amikor látom a macska elkínzott ábrázatát, azt sem tudom, hogy ríjak, vagy nevessek. Sírjak, mert egy szikrányi emberség belém is szorult (na, nem több), vagy pedig nevessek, mert a nagy forgásban a húgom elszédült és fejjel beleborult a homokba. Nehéz a választás.

Apáék szerint úgy röhögök, mint egy ló. És ha már itt tartunk, akkor mit vihogok, mint egy eszel?s, mi? Ugye, hogy nem tudom megmagyarázni? Húszéves létemre, már igazán összeszedhetném magam és tanulhatnék egy kis jó modort. Ennyi eszem van csak? Egy gyereken röhögni? Mi? Ennyi? Hát, nagyon szép.

Néha elgondolkodom, hogy vajon ugyanazt látjuk-e? Mert én azt látom, hogy a húgom feje tiszta homok, de azért közben er?sen tenyerel a macskán, nehogy megszökjön. Az meg mint egy béka, fekszik megadóan, a négy lábát a négy égtáj felé nyújtva. Talán azért t?ri a megpróbáltatásokat ilyen hangtalanul, mert a húgom a gerincén térdel, és a tüdején már rég lyukat szúrt egy borda. És ami a legviccesebb, hogy a húgom feláll, szintén némán – az Isten tartsa meg a jó szokását -, leporolja magát és megnyomkodja Pipukát, hogy nem fáj-e valamije. Mondanom sem kell, hogy Pipuka már csak erre vágyott, másra nem.

Azért van olyan, hogy a macskánál is elszakad a cérna, ilyenkor nem nézi hová harap, csak beleengedi a t?hegyes fogait a húgomba, azután meg nem bírja kihúzni, mert beleakad a pulcsijába. A húgom meg sikoltozik, hogy szedjük le róla Pipukát, mert egy: letörik a foga, és kett?: mert nagyon fáj. Megmagyaráztam Pipukának, hogy úgy próbálkozzon nálam hasonló akciókkal, hogy én visszaharapok, és megvárom míg a két fogsorom összecsattan. Azóta a húgom nagyon vigyáz, hogy mindig jelen legyen, amikor interakcióba lépek a macskával.

Aztán van olyan is – ritkán, de el?fordul -, hogy Pipuka egy kis magányra vágyik, ilyenkor elkeseredetten veszi tudomásul, hogy egy olyan háztartásban, amelyiknek a húgom is tagja, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ha bebújik az ágy alá, a húgom rekedtre kiabálja magát rémületében, hogy „apa, gyere, szedd ki Pipukát, mert beszorult”, „apa gyere, de gyorsan gyere, mert megdöglik! Hallod, apa? GYERE!” Ez nekem ismét óriási kihívás, hogy csendben maradjak, de a szám széle az remeg, így is, meg úgy is. Ez csak szakavatott szemnek t?nne fel, de a szakavatott szem tulajdonosa el van foglalva azzal, hogy megakadályozza, hogy valaki tényleg beszoruljon az ágy alá. És mire rám téved a tekintete, addigra én már ismét ura vagyok a helyzetnek, és olyan ártatlan tekintettel nézek ki a fejemb?l, hogy épphogy csak nem bégetek mellé. Azért, aki már felnevelt két és fél gyereket (a fél a húgom), azt nehéz átverni, én meg amúgy is elég béna vagyok, úgyhogy amikor apa rámnéz az egyik speciális tekintetével, akkor gyorsan kivonulok röhögni a kertbe. Ott még szabad nekem is. És amikor jön a húgom, hogy min nevetek, akkor nem akarja elhinni, hogy a sárgarépa mondott egy jó viccet.

Régen, amikor még kicsi volt, megtanítottam egy játékra (ez is az én intelligencia-szintemet hivatott alátámasztani, igen), aminek az a lényege, hogy az egyik faltól a másik falig fut, fut, fut, rácsap, és fut, fut, fut vissza. Két évesen – egy boci szintjén -, ez nagyon tetszett neki, csak néha volt egy kis módosítás is benne, amikor nem érkezett lefékezni. Fut, fut, fut, csap, fut fut, fut, kopp. Ilyenkor nagyon gyorsan kellett vigasztalni, mert ha neadjisten, kitudódott, hogy mit játszottunk, volt nekem nemulass. De hát, még két évesen nem tudott annyira beszélni, úgyhogy mindig azt mondtam, hogy elesett, azért sír. Hitték is meg nem is.

Id?nként úgy érzem, a húgom emlékszik ezekre, mert a macska felt?n?en gyakran harap, és nekem az a sanda gyanúm, hogy valami illegálisat játszhatott vele a gyerek. Mondom is, hogy amennyi megpróbáltatáson keresztülmegy ez az állat, bármelyik percben várható a hirtelen elhalálozása. Sok beszédnek sok az alja, mióta a macska nálunk van, a használati tárgyaink megcsappantak, mert a macska mindenhová felmászik, lesodorja ?ket, eltörnek. Majd összeestem ijedtemben, mikor tegnap este, egy sárga szempár meredt rám a könyvespolc legtetejér?l.

A székek lábai már jobban hasonlítanak gyufaszálakra, mint széklábakra, mert a macska azon élezi a karmait, gyakorol a húgomra. A múltkor megosztottam ezt a nézetemet a gyerekkel is, hogy kezdje szokni a gondolatot, de olyan baljóslatú arcot vágott, hogy nem mertem folytatni a gondolatsort. Teljesen kivehet?en tükröz?dött a pofalemezén egy súlyosabb testi sértés ígérete. Kénytelen voltam felkeresni újból a sárgarépákat egy kis eszmecsere végett. Csak az a baj, hogy a húgom elég gyorsan fut, én meg már útközben elkezdtem az eszmét cserélni, így rájött, hogy röhögök, de kivágtam magam, hogy a sárgarépák jobban n?nek, ha valaki nevet mellettük. Kés?bb apa odajött hozzám érdekl?dni, hogy vajon nem tudom, hogy miért vihog a gyerek egy cserép homok fölé hajolva? Érdekes, de nem tudtam.

Jó dolog az ilyen állat, ha az ember meg akar szabadulni a sz?nyegt?l. Azon lett rosszul a macska a múltkor, én meg mondtam, hogy ajtót-ablakot kinyitni, sz?nyeget felszedni, mostantól élvezzük a h?s padló nyújtotta lehet?ségeket. Apáék szerint nem nagy ügy, ki kell szedni a foltot a sz?nyegb?l, és kész. Hát, mondom, jól van, szedjük ki – vágtatok az ollóval -, de hogy fogjuk a vendégek el?tt a lyukat megmagyarázni? A tudatomig már nem jut el, hogy az egy drága sz?nyeg, kár tönkretenni. Én csak azt látom, hogy a macska nyomott rá egy adagot, és így már nem olyan vonzó. Szóval a fentieket egybevetve, megalapozottnak vélem a macskákkal szembeni – hogy is fogalmazzak? – mérsékelt szeretetemet.

 

Zárómondatként hozzáf?znék még annyit, hogy a fentebb leírtakból mindössze annyi igaz, hogy van egy macskánk, aki karmol, és id?nként megharapja a húgomat, a többit a képzelet szülte.

Legutóbbi módosítás: 2011.05.07. @ 17:58 :: Hájas Csilla
Szerző Hájas Csilla 29 Írás
Hájas Csilla vagyok, a határon túli magyarsághoz tartozom, jelenleg Kárpátalján élek. Bemutatkozni sosem szerettem. Vallom azt, hogy az első benyomás sokat nyom a latba. És az ekkor keletkező véleményeket, később nagyon nehéz kiradírozni. Bemutatkozni felelősség, és én mindig is egy gyáva alak voltam. Családügyileg ott állok, ahol a part szakad. Édesapám festőművész, az anyám szobrász, én meg nem értek egyikhez sem. Amihez nagyon értek, hogy milyen módon lehetne még több hülyeséget csepegtetni a hatéves húgom fejébe, de nem hinném, hogy ez olyan nagy büszkélkedni való, mert ritkán vagyok megdicsérve érte. Húsz éves vagyok, a húszévesek minden bajával, és örömével, ujjongásával, kudarcaival és sikereivel, csalódásaival és élményeivel, reményeivel és bizakodásával együtt. El nem cserélném az életem senkiével. Harmadéves bölcsészhallgató vagyok, egyszerre két szakkal a nyakamban, amit már keservesen bánok, de a világért sem hagynám egyiket sem. Hogyisne, mikor ennyi verítékembe került idáig eljutni? És mikor már több van mögöttem mint előttem? Ezekkel szoktam magam vigasztalni, mikor szorul a nyakamon a hurok és vizsgaidőszakban döglőfélben van a diákféle, közöttük én is. Szerelmes is vagyok, ez a legjobb dolog a világon, a párom egy nagyszerű férfi, és ezt a tényt alátámassza az a körülmény is, hogy már két éve nyomorgatjuk egymást, maradandó sérülések nélkül. Szeret engem, na. Néha én sem hiszem el, hogy ilyen is van. Elvisel az összes hibámmal együtt, amikor hisztizek, amikor rám tör valami bolondéria, és nem akar múlni, akkor is szeret, amikor reggel nyűgös vagyok, amikor tiszta vizes minden a fürdőszobában utánam, amikor éjszaka beszélek álmomban, amikor nincs kedvem semmihez, amikor odaégetem a tejfeles csirkét, (amit nálam jobban senki sem tud, mármint odaégetni), amikor kötekedős hangulatom van, amikor kiabálok, amikor gonosz vagyok, amikor nem érdekel semmi és senki csak én, amikor idegesítő vagyok, amikor csúnyán beszélek, amikor türelmetlen vagyok, amikor utálom az emberiséget, amikor beképzelt vagyok, amikor lenézek mindenkit, amikor azt hiszem, hogy parancsolgathatok bárkinek, amikor irigy vagyok, amikor cseppet sem nőies. Azt hiszem, mindezek ellenére szeret. Bolond is vagyok, mert szerintem ebből kell egy csipetnyi mindenkinek. Szeretek feltűnő lenni, betegség, de nem találom az ellenszerét. Szeretek hangosan nevetni, mezítláb szaladni, szeretem a selymet, a fát, az ezüstöt, a lovakat, a frissen nyírt fű illatát, a színeket, mert színes vagyok magam is. Szeretem a szelet, a cseresznyét, a vizet, a kéket, a felhőket, a vadgesztenye illatát. Szeretem a Jóbarátokat, Agatha Christie-t, a meglepetéseket, az állatokat. Fontos számomra a család, még akkor is, ha a novelláimból minden leszűrhető, csak ez nem. A humort használom arra, hogy valami jobbá váljon ezen a világon. Mindent összevetve, boldog vagyok. Imádok élni!