Ha számadásként egyenlegbe zárom
életemet, e tovatűnt folyásút,
eladásra – itt e nagy bazáron –
nem kínálhatok értékőrző árut,
mert elfutottak alattam az órák,
s csöndszagú nyugvás közepében ültem,
a „majd” és a „lesz” napomat körbefogták,
s az eljövőért jobban lelkesültem.
A létezésből kezemre rakódott
elégett percek csillagrejtő füstje,
kötegbe rakott terveimről lógott
múló energiám fakuló ezüstje.
Sodrást követve part mentén eveztem,
de hajfürtömbe kötődött a sás,
korcsnak lett élmény vonzását követtem,
s mögöttem érett minden folytatás.
A tisztánlátás útjait kutattam,
s hervadt alkalmak fűzére kísért,
s bár visszanézni akarva sem tudtam,
Lótné példája gyakran megkísért.
Pergette ujjam homokperceimet,
bokáig ér az elszáradt idő,
bár tapsoltam az eszmék szentjeinek,
a követésre nem jutott erő;
csorbult pohárból kortyoltam a hitet,
s az emésztetlen rajtam átfutott,
nem hittem el az igazat senkinek
ha bizonyítást adni nem tudott.
Törpenövesztő haragködöt nyelve
a világlátást tanulgattam én,
a tiszta szókimondás száz keserve
acsargott mindig utam két felén.
Mert messiásnak születik az ember,
világmegváltás mindenkiben él,
de mindenkinek nem nyílik meg tenger,
van, ki csodát tesz, van, ki csak remél,
van, ki hitet hagy, s mégsem hittelen,
van, ki apostol és követő lesz,
de nem mindenki végzi a kereszten,
bár életünkben sok ácsolt kereszt
súlyát cipeljük vállon és lélekben,
s egy más világról álmodunk talán,
de megbékélünk, s szorongó félelem
oldott nyugvása végül ránk talál.
Hány új világot akart már az ember,
s a teremtésre nem jutott erő,
toldozott lelkek sora menetel
az életúton, s messze a jövő,
messze a forrás és gyötrő az út,
a küzdelem a létért – ez vezet,
nem kinyitjuk, de becsukjuk a kaput,
amely bezárja bent a lelkeket.
Ifjúi álmát a felnőtt elteszi,
majd egyszer…, talán… – és megy az idő,
majd öregedvén, újra előveszi,
hogy mit kínált fel a tágas mező,
s míg visszagondol, csodálkozik olykor,
ezt is terveztem…, ez is elmaradt…,
csokrot köt talán száradt álmokból,
s eltesz egy rügyet, mely még megmaradt.
Mert mező helyett küzdőtérre tévedt,
s nem szimfóniát, csatadalt dobolt,
hiába őrzött belül verset, képet,
a kardcsörgés vadabb zaja szólt,
s bár osztott, kapott egyaránt sebet,
a döféseknek végül meghajolt,
s a krétakörből kinyújtott kezet
sápadt fényével ölelte a Hold.
Az aranyborjú vonzása erős,
áldozat füstjét szétviszi a szél,
s a katarzisok gyötrődéseiről
a többieknek senki sem beszél.
De mégis igaz, hogy nem ott kezdődik
az ember, ahol az állat véget ér,
hanem, ahol már önmaga végződik,
s egyaránt fontos szellem és kenyér;
egy fénysugárra mindig rá kell lelni,
egy apró célnak mindig lenni kell,
s ha nem is tudunk mindig megfelelni,
a szándék talán helyettünk felel,
s továbbviszi örök ügyét az ember,
a messiások kora már lejárt –
egymást növesztő hullámverésekkel
egy lépést minden nap lépni kell tovább.
E számadásban nincs bent minden tétel,
jóból és rosszból vont egyenlegek
mögött a részlet lényegese vész el,
az lenne fontos – de azt nem lehet,
hogy megélt sorsa minden eredőjét
értse az ember, a sors rejt titkokat,
hogy mikor, meddig, hol és főleg miért
úgy volt, ahogy volt – tán az okokat
sohasem tudjuk, mélyen rejlenek,
érteni nem, csak érezni lehet,
s a mögöttesben sokszor sejtenek
misztikus varázst hívő emberek.
Én nem úgy hittem, ahogy katekizmus
oktatta rég a gyermeklelkemet,
lehet, hogy voltak szentek, volt egy Krisztus,
lehet, hogy néha csodák is estek,
de ettől én még belül nem éreztem
az áhítat átható erejét,
s bár önmagamtól néha megkérdeztem,
véges lét jobb-e, vagy az öröklét,
a tagadásom mindig erősebb volt,
az istenhit nem ért el lelkemig,
a kétely és a bizonyosság harcolt,
de nem jutottak el győzelemig.
Én úgy hiszem, hogy nem csak véletlenek
formálnak embert, földet, világot,
de nem az isten, vagy pláne istenek
játszanak velünk kegyetlen játékot,
de hat a tér, az idő, a természet,
és nem csak anyag, de a létezés,
a születésben benne az enyészet,
a távozásban tán az érkezés.
Így hát hiszem, hogy hittelen hitem
mégis tiszta, mert őszinte, belső,
bár misztikumot nem lát senkiben,
vallja, hogy mindig az ember lesz az első,
s bár keresztfákon tán én is véreztem
(ez földi létnek kellő áldozat),
mindig fontos volt. belül mit éreztem,
belül hordoztam áldást, átkokat.
A sorsot perbe ezért nem fogom,
amit megadott, az jutott nekem,
mert elfogadtam, elemi jogon
ezen a földön semmi sem terem,
az emberi lét véges mezőiben
az utak nagyon eltérnek egymástól,
s a lét nem ismert mély erőiben
egyéni sorsot sokfélét kovácsol.
Én ezt kaptam, lehetett volna jobb is,
de rosszabb is – hát megnyugszom vele,
néha kisebb volt, néha nagy a dózis,
de útitáskám sosem volt tele,
elfért volna pár megvalósult álom,
pár teljesült terv, létrejött remény,
de lezárom a sorssal számadásom,
s a tartozását elengedem én.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.16. @ 16:56 :: Bonifert Ádám
