Bányai Tamás : Minősítés nélkül

Mert higgyük el végre: a népek szeméből nem hull gyászkönny, ha azt olvassák a New York Timesban vagy a Pravdában, hogy feladtuk európai helyünket és kitántorogtunk a történelemből.*

 

 

A rendszerváltás után végre az emigrációban élt vagy élő magyar írók és költők művei is eljutottak a hazai olvasóközönséghez. Alkotásaik ma már a keresett könyvek közé tartoznak, ami nem magyarázható pusztán azzal, hogy hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül hiánycikknek bizonyultak; nagyon sokan még hallomásból sem ismerték őket. Pedig – főként –, ha Máraira vagy a közelmúltban elhunyt Faludy Györgyre gondolok, akkor tévedés nélkül megállapíthatom, méltán részesei az “újkeletű” sikernek, hiszen ma már mindkettőt joggal sorolhatjuk a magyar irodalom halhatatlanjai közé. Persze a többiek (Wass Albert, Cs. Szabó, Vaszary, Méray, Ferdinándy, stb, ahogy találomra eszembe jutnak a nevek) művei is keresettek, meg is találhatók a könyvesboltok kirakataiban, polcain, s engem örömmel tölt el, hogy bárki számára mindenféle tilalom és korlátozás nélkül hozzáférhetőek.

A könyvesboltok polcait böngészve mégis meglepetéssel tapasztaltam, hogy valaki hiányzik a listáról. Függetlenül attól, személy szerint nekem mennyire tetszettek könyvei, nem áll szándékomban minősíteni, állítani vagy tagadni, hogy jó, esetleg csapnivaló író. Ennek megítélése legyen az irodalomkritikusok vagy az olvasók dolga. Nekem egyszerűen csak hiányzik a neve a hazai irodalmi palettáról.

Vajon mi lehet az oka, hogy könyvei otthon még mindig nem jelentek meg? A kiadók nem látnak benne fantáziát, netán ráfizetésesnek vélik megjelentetésüket? Vagy valami bonyodalom van a szerzői jogdíjjal, s ez késlelteti a megjelenést? Örökösei nem járulnak hozzá az újrakiadáshoz? E kérdésekre válasszal nem szolgálhatok, magam is keresem rájuk azokat.

De kiről is beszélek?

Nos, Gábor Áronról van szó, a híres ágyúöntő név és vérbeli rokonáról, leszármazottjáról, a Polgárról – ahogy önmagát nevezte –, akinek idehaza utoljára – tudtommal legalábbis – a háború alatt jelent meg könyve Túl a Sztálin vonalon címmel. E nagy sikert aratott riportkönyvéért nem csak honorárium járt, egyéb jutalmat is kapott: tizenöt év szibériai száműzetést.

Gábor Áron 1911. április 20.–án született Kaposváron. 1933–ban szerezte meg jogi diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd ezt követően újságíróként dolgozott a 8 Órai Újság, illetve a Reggel című polgári liberális lapoknál. A háború alatt haditudósító az orosz fronton, ekkor jelent meg fent említett riportkönyve, amely kendőzetlenül, s noha az oroszokkal hadban álltunk, még azt is mondhatni: elfogultság nélkül, tárgyilagosan mutatta be, milyen az élet a Szovjetunióban.

A legenda szerint, s ez a legenda nem is olyan hihetetlen, könyvének híre Sztálinhoz is eljutott. A kommunista diktátor olyannyira megorrolt a szerzőre, hogy azonnal fejét követelte. Hiába volt Gábor Áron a polgári ellenállás részvevője, aki épp annyira szerette volna a németeket határainkon túl látni, mint amennyire tartott az oroszok bejövetelétől. Nem számított az sem, hogy számtalan cikket írt a nácizmus ellen, s a Magyar Vöröskereszt főtitkári pozicíója sem nyújtott számára védelmet. Hiába mentett meg zsidókat a biztos haláltól, hiába jelentkezett az oroszok által elfogadott és szabadnak nevezett Dálnoki Miklós Béla vezette kormánynál szolgálattételre, semmi sem segített.

A szovjet katonai bíróság előbb halálra ítélte, majd az ítéletet a moszkvai bírák életfogytig tartó kényszermunkára változtatták, amiből végül is “csak” tizenöt év szibériai száműzetés lett.

Élményeit később, javarészt nyugati emigrációban vetette papírra. Ezekben a könyvekben (Az embertől keletre, Szögletes szabadság, Évszázados emberek, Ázsia peremén) példátlan érzékletességgel rajzolja meg a kommunista rendszer lélektani szerkezetét, s világít rá a szovjet társadalom gyógyíthatatlan fekélyeire. Valós célja azonban a polgári és a kommunista életszemlélet áthídalhatatlan és összebékíthetetlen ellentéteinek bemutatása hiteles és szánandó emberi sorsokon keresztül.

Nem célom ezeknek a regényeknek a részletezése, bemutatása vagy tartalmuknak akár rövid ismertetése, remélem ugyanis, hogy előbb–utóbb a hazai olvasók is kezükbe vehetik majd az eddig csak nyugati emigrációban megjelent műveket. Mindamellett – anélkül, hogy bármilyen formában összevetném a kettőt – szükségesnek tartom megjegyezni, hogy szibériai trilógiája a magyar olvasó számára érthetőbb, s ennél fogva talán megrázóbb élménybeszámoló, mint Szolzsenyicin Gulág–ja.

Gábor Áron alkalmazkodik a szibériai élethez, testi erejének, szívósságának köszönhetően nem csak túléli a kínkeserves és nehéz megpróbáltatásokkal járó tizenöt évet, de kiváló – fizikai! – munkájáért még szovjet kitüntetésben is részesül. Valószínűleg ezzel érdemelte ki, hogy – orosz feleséggel az oldalán – 1960–ban végre hazatérhetett Magyarországra.

A hazai rendszer ugyan sohasem bocsátja meg származását és múltját, de a nagy becsben tartott szovjet kitüntetésre való tekintettel – és persze önös számításból is –, hajlandó a feledésre. És bízik benne, hogy Gábor Áron tökéletes orosz nyelvtudása, az orosz emberek és mentalitás elsőkézből szerzett ismerete, valamint megkövetelt és elvárt “javulása” révén a szovjet–magyar kapcsolatok értékes, szinte már nélkülözhetetlen propangandistájává válik. A lágymányosi lakótelepen lakást adnak neki, a Szovjet–Magyar Baráti Társaság égisze alatt megjelenő Ország–Világ című képes hetilap főmunkatársává (később az Országos Erdészeti Főigazgatóság sajtófőnökévé) nevezik ki.

Gábor Áront, noha szibériai elszigeteltségében nem sokat tudhatott a hazai állapotokról, hazatérve nem éri meglepetés. A hazai viszonyok nyilván másak, mint a Szovjetunióban, de a kommunizmus természete ugyanaz. A szovjet igényeket gondolkodás nélküli, jellemtelen kiszolgálókat figyelembe véve, erkölcsi szempontból talán még rosszabb is, mint a Nagy Testvér honában. Ám ha őt magát nem is érte csalódás, ő annál nagyobb csalódást okozott azok számára, akik a rendszer hűséges kiszolgálóját akarták látni személyében. Mert Gábor Áron a szovjet valóságot, a szovjet embereket még akkor sem igen akarja úgy ábrázolni, ahogy a propaganda szeretné. Következetes ragaszkodása a valósághoz és a hatalom által igényelt hamis idealizálás között legalább akkora a szakadék, mint a kommunista és a polgári eszmerendszer között.

Otthon még annyira sem találja helyét, mint Szibériában az egyszerű, az övéhez hasonló sorsú számkivetettek között. Tapasztalja és világosan látja ugyan, hogy a korrupció, az álszentség, a kicsinyes sumákságok, a hangoztatott és sokak által kényszerűen elfogadott ideológia mögött valami más is rejtőzik, megmutatkozik, egyenes jelleme, székely tartása kiegyezésre, a hazai körülményekkel való megalkuvásra képtelenné teszik.

1965–ben, az Embertől keletre kéziratával disszidál, vagy szebb szóval élve emigrál a Német Szövetségi Köztársaságba. Itt él egészen 1982. december 28.–án, Saarbrückenben bekövetkezett haláláig.

Németországban írja meg regényeit, rendszeresen publikál az emigráns sajtó – Új Látóhatár, Irodalmi Újság, Kanadai Magyarság, Új Világ – hasábjain. Könyvei németül, angolul, spanyolul és portugálul is megjelennek.

Utolsó regénye az 1978–ban, Münchenben megjelent Túlélés, amelyben az otthon töltött öt év keserű tapasztalatairól számol be a dolgok mélyére látó hitelességgel. De nem csak a visszásságokat tárja fel, nem csak a bajokat veszi észre, látja a sokszor megalázó, gyakran értelmetlennek és reménytelennek tetsző küzdelmet is, amivel a magyar nép igyekszik megvédeni ősi eredetét és európai értékeit. Azokat az értékeket, amelynek köszönhetően ma az Európai Unió tagjai vagyunk.

Túlélés című regényének előszavában így ír erről:

“A halottakat kivéve a szereplők nem éltek, nem élnek, és az intézmények neve sincs a telefonkönyvben. A problémák élnek. Történelmünkhöz, népi sajátosságainkhoz, világunk állandó újulásához tartoznak, mindig voltak és mindig lesznek. Nélkülük azokat a népeket követnénk a történelem temetőjébe, amelyek problémák nélkül éltek és nem élték túl korukat.

A Polgár is jelzőszemély. Nem hős, nem főszereplő. Egyszerűen pelenkába rakja a kérdéseket, amelyek a túlélésből és a feladásból születnek, négykézláb tipegnek, vagy tolókocsiban járnak, és úgy vezetik ki népünket a bajból, ahogy lehet. Nem úgy, ahogy ezer évünkhöz méltó? Ahogy jó és hasznos a következő bajig. Mert higgyük el végre: a népek szeméből nem hull gyászkönny, ha azt olvassák a New York Timesban vagy a Pravdában, hogy feladtuk európai helyünket és kitántorogtunk a történelemből.

Népünk helytállása akkor is tiszteletreméltó, ha biztonságosnak fémjelzett szabad világunkból sokszor feladásnak látszik. Amit tesznek, alkotnak, az akkor is a magyar földé, ha Kádár Jánost elviszi az ördög, vagy magához szólítja a római pápa. Hálát adok az istennek, hogy nekem is jutott a feladásból, a helytállásból, az önámításból, a népek megmaradásának örök kellékeiből és azokra is harag nélkül gondolok, akiket könnyebb és egyszerűbb elítélni, mint felmenteni.”

Úgy érzem ezek még ma is helytálló és megszívlelendő szavak. Talán éppen ezért hiányolom Gábor Áron könyveit a hazai könyvesboltokban.

 

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás