Horváth János : Az idő nekünk dolgozik

Gál elhallgatott, és Kovácsra nézett. Nézte ezt az alakot, vékony termetét, donga lábait, és megszánta ?t. Volt elég baja az apja miatt, és az egészsége is tönkrement a kitelepítés alatt. Nem vették fel az egyetemre, sokáig a nép ellensége volt. Mire jött a rendszerváltás, már megtört ember lett.

 

  

 

– Az id? nekünk dolgozik – mondta Gál, és egy hanyag mozdulattal leverte sörét a pultról, ahol addig könyökölt.

– Az, ahogy mondod – vágta rá Kovács, és a földön szétterül? üvegszilánkból, és sörb?l álló szuszpenziót bámulta tágra nyílt szemmel. – Te Béla, a söröd!

Gál lehajolt, de félúton megállt, és félig görbületében odaszólt a csaposnak.

– Gizi, már megint.

Gizi a poharak törölgetésével volt elfoglalva, de ahogy meghallotta Gál hangját azonnal felé fordult.

– Bélám, mondtam neked, hogy semmi hirtelen mozdulat. A derekad érzékeny az ilyesmire, és már nem vagy olyan fiatal, hogy így forogj nekem, mint egy kamasz – mondta Gizi cseppet nem gúnyosan, inkább jóság és szeretet volt a hangjában. Letette a poharakat, meg a törl?t, és Gál felé vette lépteit. Gizi nem volt már mai csirke – ahogy Gál szokta szólítani, ha felönt a garatra -, de járása kecses volt, mint az ?zé, és ringó csíp?je sok férfi tekintetét vonzotta még mindig.

Szerette ezt a két férfit. Régóta ismerte ?ket, még a Lövölde térr?l, ahol albérletben lakott. Gál a szomszéd lakásban, Kovács pár száz méterrel arrébb, a Király utcában, a régen Majakovszkijról elnevezett utcában, ami azel?tt Király utca volt. Ezek a névváltozások jelezték számára az id? múlását. Ebben a rohanó világban egyetlen támasza Béla barátsága volt. Nem mondta ki, és soha nem is gondolta, hogy fontos lenne kimondani, de szerette Bélát, talán még rajongott is érte, de ezt már igazán nem vallotta volna be magának. Nem szerelem volt ez, de több annál. Élete része volt az a világ, ami Bélát körülvette. Fiatalon a KISZ-ben ismerkedtek meg, és lelkesedtek az együtt végzett munkáért. – Irodalmi színpadot csinálunk, pártmegbízatásra – mondta Béla komolyan, amikor kijött egy megbeszélésr?l, amit a fiatal KISZ-aktivistáknak szervezett a kerületi pártbizottság. Nem volt túl lelkes eleinte, de követte Bélát mindenben, és most sem akart kimaradni semmib?l, ami közelebb hozhatta ?t a férfihoz. – Vállalom – mondta Gizi, lelkesedést színlelve. Gál nem vett észre semmit, mint ahogy kés?bb sem látta meg a lány szemében a rajongást soha.

– Béla kérlek, ne hagyd el magad! Gyere, ülj ide székre egy kicsit, lazíts! Majd én megmasszírozom a derekad, az mindig segít – szólt Gizi, még mindig anyáskodva.

Az öreg Szendei jött ki a raktárból, hallotta a csörömpölést. Felszedegette a nagyobb cserepeket, majd összesöpörte az üvegtörmeléket. Szó nélkül, csendben dolgozott, szinte észrevétlenül.

– Aztán, nehogy megvágja a kezét Szendei bácsi! – szóld oda Kovács, és nagyot kortyolt a söréb?l. Szendei még csak egy pillantásra sem méltatta a társaságot, ment vissza a raktárba, dolga végeztével.

– Ávós volt az öreg – szólt oda Kovács Gálnak, mintha valami újságot közölt volna.

– Régen volt az, ha igaz is volt – mondta Gizi békít?leg, mert érezni lehetett már a feszültséget. Kovács nem szerette Szendeit, mert az apja sokat mesélt neki az öreg viselt dolgairól. Ver?legény volt a Gyorskocsi utcában. Még fiatalon, alig volt húsz, amikor odakerült. Állítólag önként, de ki tudja? Talán az apja unszolására, mert nem nagyon volt más lehet?ség akkoriban, ha vinni akarta valamire az ember.

– Gondoltad volna, hogy már elmúlt nyolcvanöt az öreg? – kérdezte Gál, és kissé leeresztette a jobb lábát, hogy oldalra forduljon, fél fenékkel ülve a széken. Így kevésbé érezte a fájdalmat a derekában. Gizi végigtapogatta a gerincét, és körkörös mozdulatokkal, enyhe nyomást gyakorolva a gerincoszlopra haladt csigolyáról csigolyára. Gál néha felnyögött, de látszott rajta, jólesik neki az effajta gondoskodás.

– No, jobb már Bélám? – kérdezte Gizike.

– Határozottan jobb, határozottan…

– No, mondtam én, nem lesz semmi baj, Béla – szólt Kovács, és egyetlen hajtással kiitta maradék sörét.

– Nem lesz, nem lesz. Mondogatjuk már egy ideje, de nem akar orvoshoz menni ez a Béla. Józsikám, szóljon már neki, én már belefáradtam a sok pofázásba – fordult Gizike Kovácshoz. – Az ég szerelmére, nem gyerekjáték ez.

– Már sokkal jobb. Nem kell aggódni miattam, felesleges! – horkant fel Gál, és fenyeget?en intett mutatóujjával Gizike felé.

– Te csak maradj veszteg Béla! Tudod, mindig szerettem a határozottságot, az olyan férfias tulajdonság, de most csak ne szólj egy szót se. Amíg nem látott orvos is, nem állok veled szóba – mondta Gizike, ismét szeret? gondoskodással a hangjában.

 

A nyolcvanas években Gál megn?sült, otthagyta az albérletet, és Gizi évekig nem látta ?t. Néhány éve futottak össze a Keletinél. Gál alig ismerte meg az asszonyt. Csinos kis kosztümében, magas sarkú cip?jében, kezében az aktatáskájával, jómódú üzletasszony benyomását keltette. Nem tévedett nagyot Gál, valójában beletrafált. Megittak egy kávét, és Gizi közben elmesélte az életét. Mesélt arról, hogy mennyire tisztelte ?t a versmondó körben eltöltött id?k alatt. Tisztelte szervez?készségéért, és hogy olyan szépen mondta Adyt, József Attilát. A lányok oda voltak Gálért, de ? csak Gizikével foglalkozott, nem érdekelte senki más. Kapcsolatukban nem volt semmi különös, nem jártak egymással, de szinte minden idejüket együtt töltötték.

– Van egy kocsmám a Kékgolyó utcában, Budán – újságolta Gizike, ahogy befejezte a visszaemlékezést, és ahogy minden átmenet nélkül visszazökkent a mába. – Most vennék éppen egy másikat is. Pontosabban egy kisvendégl?t. Fel kell újítani, elég sok kiadás lesz vele, de megéri. Nem élek valami fény?z? életet, a kocsmában magam mérem az italt, nem sok alkalmazottam van. Elkelne egy kis segítség. Ja, és nem mentem férjhez, ezt csak úgy mellékesen mondom.

– Én most váltam – mondta Gál, amint szóhoz jutott. Gyorsan megegyeztek, hogy Gál majd keresi, és mindent megbeszélnek, amint lesz egy kis lélegzetvételnyi idejük -, de most sietnem kell – hadarta Gizike, és átadta a névjegyét Gálnak.

 

– Akkor én innék még egyet – szólt Kovács, és letette az üres korsót a pultra.

– Szolgálja ki magát Józsi, ma az én vendégeim – fordult Gizike Kovácshoz.

– Te Gizi, igaz, hogy ez a Szendei az a Szendei, aki az apádat agyonverte ötvenhétben? – kérdezte Gál Gizikét?l.

Gizike keze hirtelen abbahagyta a matatást Gál gerincén, és érezni lehetett a hangján, hogy váratlanul érte a kérdés, amikor megszólalt.

– Igen, igaz.

– Meg tudod mondani, mi a jó francokat keres ez itt, nálad? – fakadt ki Gál, t?le szokatlan módon.

– Megsajnáltam az öreget. Meg aztán segítség is kellett, és ? éppen munkát keresett.

– Hogy miért nem döglött meg a börtönben! Szívós fajta ez, mindent túlél – szólalt meg Kovács is.

– Te csak hallgass Józsi, a te apád meg nyilas volt, nem emlékszel?

– Jó hogy emlékeztetsz, már éppen elfelejtettem.

– Pedig az most jó pont, vagy nem? – gúnyolódott Gál, de maga sem gondolta komolyan, hogy Kovács megsért?dik. Ezerszer téma volt ez náluk, de soha nem tudtak d?l?re jutni abban, hogy melyik a jobb, nyilasnak lenni, vagy ávósnak?

– Egy kutya – mondta Gizike, ha szóba került a téma. – Egyik kutya, a másik eb. Nem így van?

– De így van – nyugtatta magát Kovács.

– Szerintem, meg éppen hogy nem mindegy – szólt Gál, most már felegyenesedett derékkal ülve a székében. – A nyilasok egy pártot hoztak létre, és a honfitársaik kiirtására szövetkeztek, az ávósok pedig szolgálatot teljesítettek, védték az államhatalmat. Vagy nem így volt?

– Nem mindegy az, miért öltek? Öltek, és kész – mondta Kovács indulatosan.

– Az egyik a zsidóktól akart megszabadulni, meg akarta tisztítani ezt az országot egy vélt ellenségt?l, majd a hatalmat is megszerezte hozzá. A másik meg a nép ellenségeit verte, kínozta egy olyan világ eljövetelében bízva, ahol legfeljebb a szegénység lehet az ellenség – mondta Gál, felemelve a hangját. – És most itt van megint valaki, aki hatalomra tör, és kezd?dik minden elölr?l.

– Egy fenét kezd?dik. Nem lesz itt semmi baj. Csak most nagy a felhajtás, majd szépen rendez?dnek a dolgok.

– Rendez?dnek? És ki rendezi ?ket? Azok, akik fekete egyenruhában masíroznak a cigányok között, akik a Várban esküt tehettek a Köztársasági Elnök ablaka alatt? Az olyanok, mint az apád volt?

Gál elhallgatott, és Kovácsra nézett. Nézte ezt az alakot, vékony termetét, donga lábait, és megszánta ?t. Volt elég baja az apja miatt, és az egészsége is tönkrement a kitelepítés alatt. Nem vették fel az egyetemre, sokáig a nép ellensége volt. Mire jött a rendszerváltás, már megtört ember lett. Alkalmi munkákból élt, soha nem érezte magát megbecsült polgárnak, nem is volt oka rá, igaz. Csak vegetált abból, amit keresett. Gál gyerekkora óta ismerte ?t, együtt járták az általános iskolát a hatvanas években. Igazságtalannak tartotta a sorstól, hogy így elbánt vele az apja miatt. Soha nem n?sült meg, nem ment volna hozzá senki. Házasságra gondolni sem mert.

De Kovács nem haragudott ezért senkire. T?rte a sorsát, amit kiosztott rá az élet, zokszó nélkül.

– Nem úgy gondoltam, tudod – mondta Gál Kovácsnak –, na, gyere! Igyál még egyet – kérlelte.

– Nem, köszönöm, mára elég volt. Azt hiszem, inkább haza megyek.

– Gyere, elkísérlek – mondta Gál megrendülten, és átölelte a férfi vállát. – Mehetünk.

– És a derekad? – kérdezte aggódva Gizike.

– Nincs semmi baj, rendben van. Már kutya bajom, látod?

– Nagy kópé vagy te hallod, Béla!

– Az – mondta Gál megadóan. Jobb kezével átölelve öreg barátja vállát, együtt léptek ki a helyiségb?l. Odakint már sötétedett, és eleredt az es? is. Gyors léptekkel indultak meg a közeli buszmegálló felé.

– Holnap március tizenötödike lesz, igaz? – szólalt meg Kovács.

– Az – mondta csendesen Gál -, és holnap is esni fog, azt hiszem.

 

 

 

(Budapest, 2011. március)

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Horváth János 165 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.