Rozsdi mérhetetlenül büszke volt magára. Mire a fecskék nagy nehezen megérkeztek téli szálláshelyükről, párja már a fásszín gerendájára összehordott fészekben melengette az öt fényes tojást. Neki egyelőre, nem is akadt dolga. Így, ha már teletömte a begyét a levegőben levadászott, vagy a falról lekapkodott lágy rovarokkal, a tető széldeszkáján üldögélve fújta, leginkább a kenetlen talicskakerék csikorgó súrolására hasonlító énekét. Ezt csak akkor cserélte fel figyelmeztető hívószavára, ha valami, vagy valaki túl közel merészkedett önkényesen kisajátított birodalmához.
A kora délelőtti napsütésben sárgán csillogott a tájat borító homok. Sárgászöld ruhát bontogatott a ház előtt terpeszkedő öreg nyár is, s ha nincs ott a kéklő, felhőtlen égbolt, az egyensárgára meszelt apró házakat észre sem veszi a szemlélő. Az udvarra fakult feketében kilépő asszony viszont feltűnő volt. Mire leült a kisszékre, s kezébe vette az első krumplit, Rozsdi már nótát váltott.
— Fid-csak-csak, fid-csak-csak, fid-csak.
Az asszony hirtelen ölébe ejtette kezét, s a madárra emelte tekintetét. Az meg, mint aki csak erre várt, rezgetni kezdte lángvörös farkát, kecsesen hajlongott, s miközben be nem állt a szája, meg-megvillantotta fehér szárnyfoltjait. Mikor azután úgy érezte, kellőképpen magára vonta már a figyelmet, visszatért a megszokott súroláshoz.
A kamasz fiú nemrég ébredt. Nyújtózva lépett ki a tornácra. Elégedetten tekintett körbe az aranyló, vasárnapi világon, s miután „jó reggelt” jelelt anyjának, csak azért húzódott vissza a szobába néhány percre, hogy azután rajztáblával, rajzlappal, ecsettel és festékekkel térjen vissza. A széles itatóvályú peremére ült, megmerítette az ott várakozó csorbult csészét, s térdére fektette a rajztáblát. Körbetekintett, s az őt ölelő sűrű csendben lassan életre kelt a dallam. A dallam, ami belőle fakadt, s csak benne rezonált. Szavak tolakodtak hozzá, s ahogy éledezett fejében a dal, úgy siklott a hófehér lapon a festékbe mártott ecset.
— Sárga-zöld, sárga-zöld, kék, még sárga, még sárga, még…
Hangszerelt is. A vastag vonalaknak bőgő dukált, a vékonyabbaknak cselló, majd jöttek a hegedűk. A Nap vadászkürtöket ragyogtatott, s a látótéren átvillanó fecskepár trombiták hangját húzta maga után.
Rozsdit közben hatalmába kerítette a méreggel vegyített kétségbeesés. Hiába kezdett rá a figyelmező strófára, a fiú ügyet sem vetett rá. Beleerősített.
— Fid –csak-csak, fid-csak-csak, fid-csak! Fid-csak-csak!
A nagy erőlködés miatt bele is zavarodott.
— Fid-csak-csak, fid-tek-tek, fid-tek!
Ez így ment egy ideig, azután teljesen elvesztette önuralmát. A levegőbe emelkedett, szitálva megállt a fiú feje felett s addig ereszkedett, míg szárnya már súrolta a haját. Az megrebbent, felkapta a fejét.
A madár visszaszállt a helyére. Érezvén a ráirányuló tekintetet, táncba kezdett. A fiú nézte, s fejében a dallamot vivő hegedűket fuvola váltotta fel. Ilyen szépet még sosem hallott. A barátja, Rozsdi, most egyedül neki énekelt.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.24. @ 10:43 :: Takács Dezső