Lénárt Anna : Haza

Szerettem volna letörölni a könnyeket az arcáról, rám nézett és én rámosolyogtam…

 

 

– Köszönöm, hogy kikísértél. Talán fel kellene tenni a csomagokat… bár, nem tudom majd levenni. Hátha kijön elém apósod és majd csak lesz valaki, aki segít.

A fiatalember nyögve feltette a súlyos utazótáskákat a csomagtartóba, hogy ne legyen útban a vagon folyosóján. Megszólalt a telefon, nem simán csörg? hangon, egy nagyon szép dallam a családról jelezte a hívást. – Hajnalka – szólalt meg a férfi és átadta a telefont az anyósának…

– Szerencsésen kiértünk a pályaudvarra, nemsokára indul a vonat. Szeretlek kislányom… Átadom apádnak… ? is téged, mind a ketten… Hívjál, mi is fogunk titeket… Csókollak…

Megfogta a veje kezét, szemébe nézett és… – Ha véletlen megbántottalak, ne haragudj, hidd el nem volt szándékos!

– Anyuka, ne mondjon már ilyet, még soha nem bántott meg engem. – Átölte az asszonyt. – Jó utat! – Elindult… a vagon ajtajából még intett.

A n? egyedül maradt gondolataival, szemeiben könnycseppek jelentek meg… kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, szipogott. Hangosan elkezdett zokogni. ? most hazamegy Marosvásárhelyre a férjéhez. Holnap kimegy a szülei sírjához és elmondja nekik, hogy jól van egyetlen gyermeke, akit már hat éve elsodort mell?le az élet. Nem egy másik városba, egy másik országba. Akkor még élt az édesanyja, panaszkodott neki, hogy itt hagyják a gyermekei, azt mondta az a madárcsontú törékeny asszony: – Hagyd, ha fiatal lennék és is mennék velük. Haza mennék. 

? nem tudta mit tegyen. Menjen a gyermekeivel idegenbe, mert neki már idegen volt az – az ország, ami az ? édes szüleinek a hazát jelentette. Még akkor is, ha gyermekként az elveszett haza emlékeit mesélte neki lefekvéskor az anyukája, még akkor is, ha fiatal feln?ttként arról álmodozott, egyszer a határok elt?nnek, és tárt karokkal fogják ?t várni az ?shazában. Teltek az évek és az álmok elmaradtak. ? egy más országban született, ott él, még akkor is, ha beszéli annak a másiknak a nyelvét. Mégis vágyott a gyermekei után, de a sors másként döntött. Egymás után elmentek a szülei, nem tudtak egymás nélkül élni… és ? maradt… Nap, mint nap kijár a temet?be, nincs messze, a kertjük a temet?kerttel határos.

El?vette zsebkend?jét, kifújta az orrát, szemeib?l kitörölte az utolsó csepp könnyet. A sípszó jelzett. Elindult a vonat… és tudta, otthonról utazik haza.

 

 

 

2011. február 4.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 164 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.