Kertész Éva : Varjú vendég

*

A konyhaablakommal szemben áll egy villanykaró. Hét éve élek a lakásban, még soha nem tűnt fel nekem itt a második emeleten. Ráadásul ez az a betonrúd, amelynek minden egyes alkalommal mellé lépek, megölelem, kikukucskálok mögüle – mert az út enyhe kanyarulata miatt csak így biztonságos hogy átjöjjek, s csak akkor indulok, ha üres az út.

Szóval a betonkaró. Ezt az ablakommal szemben álló magas oszlopot nem vette tudomásul a szemem eddig. Jellemző! Pedig az ablakom előtt, a konyhámban van egy lerakó szekrény, amin vízforraló, kávéfőző, kenyérpirító sorakozik, hogy a mindennapi reggelimet elkészítsem itt. Itt teszek-veszek minden reggel, itt öntöm föl vízzel a kávéfőzőt, itt szórom mellé rendszeresen a kávét, mert közben már a rádiót is kapcsolnám. Itt forralom a vizet a teának, itt pirítom a szikkadt kenyeret, de a beton eddig nem tűnt fel. Hiába állok vele szemben hét éve minden áldott reggel, hiába iszom vele szemben a korai kávémat ezen az egyetlen pontján a konyhámnak rádiót hallgatva, és a fákat csodálva, a karót nem vettem észre. Pedig milyen csodás háttér közvetlenül mögötte a hárs-sor, és milyen illatos! Most ugyan fehér teher alatt görnyednek szegények, de így is nagyon fess mind. Ma viszont történt valami, ami megfogta a szemem, és ráirányította az oszlopra. Semmi különös, csak ráült a tetejére egy varjú, és benézett az ablakomon. Azóta ott ül, és figyel. Nem mozdul, meg se rebben, csak figyel. Mintha feladatul kapta volna, hogy szemmel tartson engem. Én töltöm a teámat, ízesítem, kenem a pirítóst, mindezt tálcára helyezem úgy, hogy közben szemmel tartom a varjút, miként ő engem. De én itthon vagyok a kutyafáját, ő pedig csak úgy beszemtelenkedik kémlelni az otthonomba! Élesen figyel fekete kis gombszemeivel, és sejtem, hogy vélekedik valamiről, csak éppen nem veszem az adót. Még az is lehet, hogy ő meg azzal a gondolattal bámul engem; övé a határ, a város minden tere, minden oszlopa. Ha nagyot gondolna, akár a világ is az övé.

Azon tűnődöm, lehet-e egy varjúnak olyan éles látása, hogy engem meglásson itt, az ablakon belül. Merthogy az oszlop az út túlsó oldalán van ugyebár. De kell, hogy úgy legyen, mert lassan már úgy érzem, kieszi a számból a falatot, kiemeli csőrével a kávémból az édesítő bogyót. Mi több, van egy olyan érzésem, hogy bekéredzkedik a konyhába.

Atyám! Lehet, hogy egyszerűen csak éhes? De akkor miért nem szól a nyavalyás? Hát köteles vagyok én tudni, mit gondol egy varjú? Oké! Végre megvilágosodtam! Kinyitom az ablakot, kiteszek egy jókora kenyérszeletet az ablakpárkányra, egyet pedig elmorzsolok.  Aztán, aki bújt, bújt!

Viszem a teámat a szobába, addig eldöntheti őméltósága, kell-e neki az üres kenyér!

Idő múlva jövök a szobából, üres az oszlop. Üres a karéj kenyér helye is. A morzsákon már csak néhány veréb osztozkodik.

Szégyen! Egy néma varjú tanított meg rá, hogy gondoskodni kell azokról, akik erre önállóan képtelenek.

 

 

Berettyóújfalu. 2011-02-02 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.