Pulai Éva : Kívánság

 

Gyönyörű körülötte minden.

Ül a padon, s nagyot nevet magában, amint hallja, ahogy aranymálinkó mindenkit „lefiúz”.

— Mit mondol, fiú? Kell dió, fiú?

Észre sem vette, hogy valaki érkezett. Csak mikor felbukkant a trombitafolyondárok mögül.

Mosolyog gyönyörű, mindent látó, mindent láttató fekete szemeivel — régi-régi ismerős.

Cseppet ő is eligazítja arcát, mint az egy udvarias vendéglátóhoz illik, s megpaskolja a padot, foglaljon helyet mellette.

A vendég elegáns, vékony nadrágján szinte átüt gyönyörű barna bőre. Cserzett, szép arcát kémleli, hol van rajta az idő és a rengeteg út nyoma, ami mögötte van?

— Gondoltam írok levelet — fordul a fekete szemekhez.

— S mit írnál benne? Hogy elmész? Tudni fogják, nem gondolod?

— Akkor azt azért mégis, hogy mennyire szerettem őket…

— Miért hiszi mindenki azt, hogy az övéi nem érezték, tudták minden pillanatban szeretetét? Hiszen csak lelkiismeret-furdalásuk lesz, hogy biztosan éppen ők hibáztak valahol, valamikor.

— Elkezdtem még írásokat, könyveket, a gyönyörű antik keretű tükröt sem tettem még a komód fölé…

— Ó, ezek apróságok, bárki befejezi majd, és legalább olyan szép lesz, mintha te csináltad volna. Közben is majd rólad beszélgetnek.

— És az unokám? Már nem is fog megismerni…

— Dehogynem… Jobban fog szeretni, mint el tudod képzelni. A hiányod erősíti érzését, a mesék, miket hall, jobbá, szebbé tesznek képzeletében, mint voltál.

— Egy vágyam van… Tudniuk kell, hogy a diófa alatt szeretnék majd aludni…

— No, látod, ez egy értelmes gondolat! — nevet fel a vendég gyönyörűen csengő kacagással, majd feláll.

Karját az asszonynak nyújtva elegánsan elsétálnak, kellemes, halk beszélgetésük egybemosódik a madarak riadt énekével.

Legutóbbi módosítás: 2010.07.09. @ 08:40 :: Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 88 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.