(kijavított változat)
Akarva akaratlanul
lököm eléd a villanásnyi képeket,
lecsitult sértettség
elszelel, ahogy akarnád,
kúszom lábaid elé,
röviddé tették a szeretetéhségedet,
meghunyászkodom,
epekedve pillantok rád.
A szél enyhe suhanásainak
ölébe rejted az idő hamvas hajszálát,
hagyod, külön életet éljen,
hozzá ragasztod az őszes kötődés-teoriát.
Tudod, a baj
nem jár egyedül,
a gondot ne magadban keresd,
kettőnk között bujkál gondtalanul,
nincs az a szó, mely elég volna,
nincs az a zsibbadás, mi megenyhül,
nincs az a jég, mi meg nem törik
egyszer, akarva akaratlanul.
