Gősi Vali : Céltalanul

Mint ábrándos gyermek,

ki csodára várva

messzeségbe kémlel,

valami végtelen,

mesés időtlenségben,

úgy áll, és úgy várja ő is

sok éven át, tétlenül epedve,

hogy odaszegődik hozzá újra

tűnt öröme, sok régi vágya,

s kíséri majd megint

útján a szerencse,

és szaladnak együtt

játszva-nevetve,

kergetőznek gondot,

bánatot feledve,

míg nyomukban loholva lassít,

és végül

megáll mögöttük

még a vén IDŐ is,

magát megadva,

végsőt lihegve.

 

Ám hiába vár sok éven át a létben,

sóváran,

tétlenül,

szinte rezzenetlen’,

mögötte némán meglapul a MÚLT

sok hamis fényű

ócska kincse,

fakul minden elaggott, ósdi emlék,

és beborul végül az ég is felette,

homályosul vakító, tiszta kékje,

szürkül a remény fénye is egyre,

és a haldokló mában

időtlen mozdulatlanságba

dermed múltjával együtt

a jövője,

és minden elvetélt reménye.

 

Íme, a céltalan ember,

ki a gyorsan eltűnő

MOST-IDŐ-ben

üres lélekkel,

magánytól megkövülten,

valami kábult,

bénult tétlenségben

múltját siratja,

s az húzza le,

egészen mélyre,

hol sok, istentelen,

fénye-vesztett vágya –

az anyag-lét milliárd,

csábító, hamis álma –

foszlik éppen széjjel,

s az emberlét

éltető, tiszta fénye

belehull végül

a semmiségbe,

ahol az IDŐ

– rabolt jussával, a mával –

kajánul röhögve

örökre elszáll

felette.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.07.13. @ 06:51 :: Gősi Vali
Szerző Gősi Vali 287 Írás
Nekem a vers a lelkem is... http://lelekhangok.blogspot.hu/