Ha a népvándorlásról hallunk, a korai középkor és a késő ókor eseményei jutnak eszünkbe, de semmi estre sem a XVIII-XIX. Század. Pedig ez történt az ezerhétszázas évek végén, s az ezernyolcszázas évek elején. Ekkor vándoroltak a Balkán térségéből a gagauzok Beszarábiába. Feltevődik a kérdés, hogyan és mikor kerültek egyáltalán a balkánra, pontosabban Dobrodzsába?
Menjünk vissza az időben egészen a nagy népvándorlások idejéig. Közép-Ázsiából érkeztek török népcsoportok, közöttük az úzok (oguzok). Ezek leszármozottai lennének a gagauzok. Nevü is erre utal: gok-oguz, ami kék oguzt jelent, vagy kök-oguz, azaz égi oguz. Mindkettő lehetséges.
Başkan Mihai Macor Formuzal elnök úr, a başkan* szerint besenyők, kúnok és szeldzsú törökök is éltek ezen a Duna és a Feketetenger által közrefogott földön. Belőlük alakult ki a gagauzok népe. A XIV–XV. Században a Balkánon kialakult egy oguz állam. Ők a ma élő gauzok ősei.
Bár a kijelentését nem vitatom, azért úgy gondolom elég összetett az eredet kérdése.
Mélyedjünk el kissé a kérdésben. Ha igaz az az állítás, hogy ők úzok eredetileg, akkor lássuk kicsodák is.
Az elnevezés szerzőről szerzőre változik, ami nem is csoda, hiszen ahány nép, annyiféle módon nevezi meg a másikat. A görögök más nevet használnak, a kínaiak is saját különös neveket használnak, más az arabok, más a törökök, más az orosz források szóhasználata. Legismertebb elnevezések az úz, oguz, guz, asi, yasni, mások szerint koman, kun, polovec, turkoman is ugyan azt a népet jelöli. Egyes mai kutatók szerint a jászok is az úzok utódai, egyenes leszármazottai.
A nevek dzsungelében, ha eligazodunk, kialakul valamelyes kép, milyen utat jártak be feltűnésük óta. Kr.u. a VI-ik században kerülnek az írott történelem látóterébe. Bár más néven a régi kínai írások már Kr. e. 1200-ban említést tesznek olyan népekről, melyek lehetnek az úzok elődei. A VI-ik század közepén törzsszövetségbe szervezték a Türk Birodalom fennhatósága alatt a meghódított alánokat, onogurokat, oguzokat, ugurokat, szabirokat. A kínai kútfők „tokuz oguz” néven tesznek róluk említést, ami kilenc törzset jelent. Szálláshelyük az Altaj hegységtől a Bajkál tóig terjedt. Később hadakoztak a türkök ellen. Kül tegin sírfeliratán olvasható a fellázadt oguzok ellen vezetett hadjáratok felsorolása. Kül tegin nem volt más, mint a híres Bilge kán édes öccse, és hadseregének fővezére. A kínaiak „Legyőzhetetlen harcos” nevet adományozták neki, mivel az ellenük vívott csatában 100 nyílvesszőt lőttek ki rá és ő mégis sértetlen maradt. Végül az oguz és a türk bégek egyezségre jutottak és megbékéltek Bilge kán fennhatósága alatt.
A Türk Birodalom felbomlásával megszűnt a függőségük, de a karlukok és a Szamanida uralkodók fenyegetése elől az északabbra levő sztyeppére, és az Iszik-Köl, a „Melegtó” (tengerszint feletti magassága 1606 m.) tájékára húzódtak. Egy részük lent a síkon, más részük fenn az égig érő hegyek között. A hajdani hírforrások szerint legalább is.
Hiába húzódtak távolabb, a IX.-ik század végén a Szamanída emír rájuk támadt és tovább űzte őket. Ők a maguk rendjén elkergették a besenyőket elfoglalva szálláshelyüket. Ezzel vette kezdetét az a népvándorlás, mely a Kárpát-medencéig gyűrüzött.
Konstantinosz Porphyrogennetosz baszileusz már a Volga környékén találja az úzokat. Később a XI.-ik század derekán tovább kényszerültek nyugat felé a kunok támadásai miatt. Így kerültek ellentétbe az orosz fejedelmekkel, akik elől elmenekülve előbb a Szeret és Prut között tanyáznak, majd az Al-Dunán átkelve elérkeznek a Balkánra.
Itt jegyzem meg, hogy Al Maszudi azt írja a sztyeppén élő népekről: „Ezek nomádok, de részben földművelők is, nagy a tekintélyük és bátorságuk, mindegyiknek külön királya van. Országuk kiterjedése több napi járóföldet tesz ki. Szállásaik a kazárok vidékéhez csatlakozik. Az első nemzetség neve y.s.n (jasni, vagy basni), másik neve basgird (bassirt), mellettük lakó nép a basanak, ez utóbbi szomszédságában egy másik nemzet, a nukarda (vagy bukarda). Felettük nomád királyok állnak.”
Mai szóhasználattal élve ezek az úz (jász), magyar, besenyő és az ongur (avar) népneveknek felelnek meg.
Jelentős megállapítás Mirkhond közlése, miszerint az avar, kazár, besenyő és úz népek az ókori Dél-Kaspi szkíta birodalom utódnépei. Más szerzők is, mint Sztrabón, Priszkosz, Biruni is erre a vidékre teszik a törzsszövetség szálláshelyét. Itt tartózkodásuk idején a szomszédságban élő mohamedán hitű népek hatására áttértek az iszlámvallásra. Egy jelentős részük alapította meg a Szeldzsuk Birodalmat. Kisebb részük tovább sodródott észak, majd nyugat felé. Nehéz időszak következett rájuk, mert úgy a kunok, mint az orosz fejedelmek szorongatták őket. Így kerülnek aztán a balkánra, mint fennebb is láttuk.
A XIII–XIV.-ik században itt saját államot, hercegséget alapítanak, Konstantinápolynak alárendelve. Neve Uzi Aylet, székhelye a tengerparton fekvő Karvuna. Ekkor lettek keresztényekké az ortodox (bolgár) hittérítők hatására.
Egy évszázad sem telt el jóformán és a törökök meghódították a területet, s az oszmán Birodalomhoz csatolták. A nyelvi nyomásnak nem tudtak ellenállni, de az ortodox keresztény hitüket megőrizték. Az egyre fokozódó iszlamizáció és a nehéz anyagi körülmények miatt az ezerhétszázas évek közepe táján felkerekedtek és átszöktek Oroszországba, ahol akkor Nagy Katalin (1729-1796) uralkodott. A cárnő jelentős engedményeket tett a bevándorló népnek, a gagauzoknak. Elengedte a kötelező katonai szolgálatot, az adófizetést, és ingyen kaptak termőföldet. Az orosz-török háború (1806-1812) idején a Balkánon maradt nemzettöredék is követte őket Oroszország területére.
Ekkor nevük már gagauz, ami törököl kék oguz-t, vagy égi oguzt-t jelent. Nyelvük rokon a türkménnel és az azerivel. Éppen úgy, mint a törökországi török (Türk Dili) az úgy nevezett köztörök nyelvek oguz csoportjába tartozik.
Menjünk tovább a történelemmel!
Oroszországban, nevezetesen Besszarábia déli részén laktak a Nogaj Horda maradék törzsei, a Budzsák tájegység területén. Az orosz megszállás (1807) hatására, cári nyomásra ez a tatár lakosság elvándorolt a Krímbe. Az így kiürült területre telepítették le a gagauzokat. Amikor Besszarábia az orosz Birodalom része lett (1812) a máshová szóródott gagauzok is erre a területre telepedtek le. Nagyrészük Komrát város környékére.
A többi már jelenkori történet: 1906-ban kikiáltották a Komrát Köztársaságot. Öt napig élt…
Az Első Világháború után Besszarábia román fennhatóság alá került, és maradt is a Második Világháború végig, egy néhány hónapot kivéve 1940 évben, mikor június 28-án a SzU megszállta, de 41-ben Románia visszaszerezte. Végül a háború vége felé a román–szovjet fegyverszünet alapján a Szovjetunió annektálta.
A gagauzok megszenvedték ezt a két évtizednyi időszakot a román nemzetiségeket elsorvasztani akaró nacionalista politika miatt. Az oroszokkal szemben ellenben komoly szimpátiát tanúsítanak.
A gagauzok a 80-as években egyre erősödő függetlenségi kívánságuknak adták tanújelét. Ez a törekvés válasz reakcióként jelentkezett az erősödő moldovai nacionalizmusra. A háború után az erőszakos szovjet nemzetiségi politika hatására a moldovaiakban felerősödött a Romániával való egyesülés vágya, amit Bukarest is támogatott. A gagauzok nem megalapozatlanul attól tartottak, hogy a létrejövő Nagy-Romániában másodrendű állampolgárokká válnak. Ráadásul egy parlamenti jelentésben bevándorlókként és nem őslakosokként emlegették őket.
A moldovai kormányzat kötelezővé tette a moldovai nyelv használatát, mint hivatalos államnyelvet. A gagauzok azonban anyanyelvükön kívül csak oroszul beszéltek, s egy árva szót sem érettek a moldovainak nevezett román nyelvből.
Ilyen körülmények vezettek oda, hogy 1990 augusztusában kikiáltották a Gagauz Autonóm Köztársaságot.
Komoly gondot jelentett, hogy a gagauzok ellenőrzésük alá vonták saját területüket, tudniillik egy, az olajszállításban kulcsfontosságú területről van szó. Hogy nem lett a dologból fegyveres konfliktus, az a szovjet csapatok jelenlétének köszönhető.
A gagauzok kijelentették, hogy amennyiben biztosítják autonómiájukat, nem kívánnak elszakadni Moldovától. Az elhúzódó alkudozásokban jelenő szerephez jutott Törökország, mint „anyaország”. Gazdasági ígéretekkel támogatták a gagauz törekvéseket. Az 1994-es belpolitikai meglepő változások jótékonyan alakították az autonómia ügyét.
Se a Parlament nem támogatta a Romániával való egyesítést, sem a referendum nem hozott ilyen irányú eredményt. A lakossá 90 %-a elutasította a Nagy-Románia tervet. Fél év múlva a Kisinyev elfogatta Gagauzia (Gagauz-Yeri) státusát. Ez 1994. december 27-éntörtént. Ez lett természetesen a gagauzok nemzeti ünnepe.
„Az elfogadott törvény szerint Gagauz-Yeri rendelkezik saját Alkotmánnyal, van saját zászlaja, himnusza és saját államhatalmi szervei.” — magyarázza baszkán Formuzal.
A továbbiakban a baszkán, arra kérdésre, hogy miként viszonyulnak a volt román és szovjet adminisztrációhoz, a kövtekezőket mondta: „Egy öreg gagauzt egyszer megkérdezték – mikor éltek jól: a románok, vagy szovjetek alatt? Kis gondolkozás után az öreg így válaszolt: egyszer igen. Amikor a románok kimentek, de az oroszok még nem jöttek meg.”
„Népünk emlékezetében a román időszak úgy él, mint az erőszakos beolvasztás ideje” — folytatja Mihai Macor Formuzal. — „A szovjetre pedig úgy emlékezünk, mint a kényszerű kollektivizálás és a nagy éhínség idejére. A lakosság egynegyede éhen halt.”
Az utóbbi évtizedek legkomolyabb gondja a gazdasági előrelépés igénye után az oktatás és ezzel összefüggésben az írásbeliség. Maga a nyelv, mint fennebb már említettem nagyon hasonlít a török nyelvre, és az azerivel, türkménnel együtt a nyugati-oguz nyelvcsoporthoz tartozik. Gagauz nyelven először csupán a huszadik században írtak. Előbb latin betűkkel, majd cirillel és az ötvenes években (Hruscsov idején) standardizálták az írott gagauzt.
Az a helyzet alakult ki, hogy az értelmiségi réteg a szovjet idők alatt csak oroszul tanult, hiszen másképp nem érvényesülhetett. Amikor az önállóság megalakulása után bevezették az anyanyelvű oktatást és áttértek a latin alapú saját ábécére, a szülők nem tudtak gyermekeiknek segíteni.
Baszkán Formuzalnak adom át újra a szót: „Mi nem démonizáljuk a szovjet érát, amikor a gagauz értelmiség tanulhatott, felsőoktatásban részesülhetett. És ne felejtsük el, hogy ekkor alkottuk meg saját ábécénket, a gagauz nyelvét! Ebben nagy segítségünkre voltak az akkori orosz tudósok.”
Jelen gondja az országnak a nehéz gazdasági helyzet, bár a kormányzat keményen küzd a nehézségek ellen – mely az egész térséget sújtja. Ma a leghasznothozóbb ágazat a borászat.
Záróakordként újra baszkán Mihai Macor Formuzalhoz fordulok:
„A török néphez kötődő kapcsolatunk nem véletlen, hiszen azonos etnikai gyökereink vannak. Nem csupán a nyelvünk azonos, hanem népeink értékrendje is. Ezek: az idősek tisztelete, szintúgy az előljáróké is, szerződéseink hűséges megtartás, az adott szó komolyan vétele, igényes, példamutató magatartás a családban és a társadalomban.”
Forrás:
Corneliu Filip: Găgăuzia, o entitate specifică din Republica Moldova
Grignaschi, M.: Quelquas spécimens de la littérature Sassanides conservés dans les bibliotheques d’Istambul Journal Asiatique, 254 (1966), 1-45. Harkavy, A. J.:, „O xa3apax”, Szentpétervár, 1874. Kánnai Zoltán – Besenyők és úzok
Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája, Püski, Budapest, 2000.
Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Magyar őstörténeti könyvtár, Balassi Kiadó, Budapest, 2000.
Lewis, Geoffrey (Ed.) (1974). The Book of Dede Korkut. Harmondsworth: Penguin, pp. 20-21
Moldova: The Example Of Gagauz-Yeri As An ‘Unfrozen Conflict’ Region (Radio Free Europe)
Ptolemeios, Claudius: Geographia, libri XV.
The Guild Review: A Brief Consideration of Gagauzia. by Aaron
Yeni Rehber Ansiklopedisi, „Kül Tegin” maddesi, İhlas gazetecilik, İstanbul 1993.
*başkan (baszkán) = elöljáró (török)
Legutóbbi módosítás: 2010.07.23. @ 11:36 :: dr Bige Szabolcs-
