A nyolc osztály sikeres befejezése után apám elvitt az akkori Jugoszláv tengerpartra. Beígérte ezt az utazást, de én úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. Nem azért tanul az ember, hogy a szülei díjazzák. Erre már hetedikes koromban rájöttem. Persze jól esett az elismerés, hogy kapok valamit az eredményeimért, de igazából nem várhatja el az ember. Apám mindig tudta, hogyan fogjon meg engem. Csak kevesen tudták a szűk környezetemben, hogy léteznek utak, amikkel ösztökélni lehet erre, vagy arra. A hetedik osztály befejezése után apám előállt egy javaslattal.
– Van egy lehetőség számodra nyáron. Ha akarod, csinálod, ha nem, nem. Nem kötelező a dolog, rád bízom. A cégnél, ahol dolgozom kellene nyári munkára pár fiatal kéz. Nem nehéz munka, kicsit ugyan megerőltető, mert rendes nyolc órás, de kapsz érte tisztességes fizetést. Egyik nap bejössz velem, és megnézheted mi is lenne a feladat, utána eldöntöd, akarod–e.
Ahogy mondta, úgy is lett. Egy nap vele együtt keltem fel és elkísértem a munkahelyire. Ott bemutatott valakinek, aki egy hatalmas raktárba vezetett be. Már dolgoztak itt velem egykorúak és idősebbek is. Leltárba kellett venni a meglevő, és átvenni a bejövő árut, megszámolni és ellenőrizni, hogy stimmel–e a szállítólevélen feltüntetett mennyiséggel. Egyszerű adminisztratív munka volt. Mivel sok fiatallal dolgozhattam, azt mondtam, hogy tetszik és jövök. Elvitt ugyanez a férfi az irodába és ott kiállítottam néhány papírt és megállapodtunk a másnap reggeli kezdésben.
– És a bérezésed nem is érdekel? – kérdezte a férfi.
– Én nem is tudom. Majd a papámmal tessék megbeszélni.
– Miért a papáddal? Ez a te pénzed, a te kereseted lesz. Ha ledolgozod az egész hónapot, akkor ezerötszáz forintot kapsz majd készhez.
– Mennyit? Jól hallottam? Egyezerötszázat?
– Igen. Miért, kevesled?
– Dehogyis! Én ennyi pénzt még sohasem kaptam. Van zsebpénzem, de az száz–kétszáz forint, és ebből kell fedeznem a mozit, a könyvet és a fagyit is.
– Akkor ez egy jó darabig elég lesz ezekre.
Visszamentem apámhoz a jó hírrel. Láthatóan örült és ellátott tanácsokkal, hogy oda kell figyelnem, figyelmeztetett, felelősséggel jár, nem hülyéskedni, hanem komolyan venni.
Az egy hónap hamar letelt, és én felbuzdulva még egy hónapot ráhúztam. A pénzt apámra bíztam, aki persze az egészet a bankba tette a nevemre. Iskolakezdésre elég csinos összeg állt a rendelkezésemre. Mondtam is a szüleimnek.
– Idén ne vegyetek nekem semmit, majd én megveszem, ami kell, könyveket, füzeteket meg minden szükségeset.
– Nem, fiam – mondta apám. – Ezt a pénzt eltesszük, és ebből megyünk majd jövőre nyaralni a tengerpartra. Ez lesz az ajándékod.
Hozzátenném azt a tényt is, hogy anyámnak a távoli rokonai Szabadkán már többször hívtak minket és apám most találta megfelelőnek az időt a látogatásra. Nem mert olyan „kedves rokon ne vedd zokon” hozzátartozók voltak, hanem azon egyszeri oknál fogva, hogy azokban az időkben még a határok elválasztottak, elzártak. Álltak a falak, emberek, családok voltak elszakítva egymástól. Mivel még soha sem voltunk „külföldön”, így együtt, úgy gondolta megkockáztatja. A formaságokat – ha nehezen is – el tudta intézni, tehát az iskola végeztével semmi sem állt utunkban. Egy hónapot azért még bementem dolgozni.
Július végén keltünk útra. A rokonok nagy marasztalása miatt egy jó hét kiesett a szűkös szabadságból, de egyfelől elláttak minket jó tanácsokkal, hogy hova, merre érdemes utazni, hol lehet olcsón és jól megszállni. És persze adtak útravalóul egy kis kézzelfogható anyagi segítséget is, mivel, az akkori törvények nem tettek lehetővé korlátlan valutavásárlást, ha még volt is rá félretéve.
Szinte az egész akkori Jugoszláviát körbeutaztuk. A legtöbb időt persze a tengernél töltöttük. Dubrovnik, Rijeka a környező szigetek, egyik csodálatosabb, mint a másik. Lassan, de biztosan eltelt a szabadság. Utunk utolsó állomása Zagreb volt. Apám úgy tervezte, hogy a visszaút a „magyar tenger”, a Balaton mentén vezessen. Itt is eltöltünk majd pár napot. Utolsó nap Zagrebben kinézte, mikor indul a vonat. Vagy két órával az indulás előtt már kimentünk az állomásra, mivel volt alkalmunk megtapasztalni milyen az, ha az indulás előtt negyedórával próbálunk felszállni, és jó helyet keresni. Megkérdeztük, sőt meg is néztük, melyik vágányról indul a vonat.
– Na, mit mondtam – lelkendezett apám –, hogy jobb minél előbb idejönni. Itt áll már bent a szerelvény, csak fel kell szállni. Válogathatunk is, hogy hova üljünk.
Felpakoltuk a koffereket, csomagokat és anyámat otthagytuk a kupéban egyedül, hogy a maradék pénzből apróságokat vegyünk az útra. Mire visszaértünk, vonat sehol. Álltunk tanácstalanul, de apám nem volt ideges.
– Biztosan kitolták a szerelvényt egy másik vágányra, mert még majdnem másfél óra van a hivatalos indulásig. Gyere, megkérdezünk valakit, hol áll most a vonatunk.
Találtunk is egy vasutast, akivel apám szóba elegyedett, de az csak bámult ránk.
– Kitolták? Azt nem tolták ki, az elment.
– Hova ment el, hiszen volt még másfél óra az indulásig.
– Ennek nem. Ez jött Magyarországról és ment tovább Rijekába.
– De mi pont onnét jöttünk tegnap!
– Akkor is oda ment. Miért nem nézték meg, hogy merre áll a mozdony.
– Nem is állt rajta még a mozdony, mert akkor feltűnt volna.
– Mert pont akkor cserélték ki a magyar mozdonyt helyire. Uram, maga elnézte a menetrendet és eltévesztette a szerelvényt. A maguk vonata valóban egy óra múlva indul, de az jön Rijekából és nem áll itt az állomáson többet, mint tíz percet. Túl korán jöttek ki a vonathoz.
– Na most mi lesz? – szegezte nekem a kérdést apám, minha én tudnám. – Anyád ott ül az összes csomaggal a vonaton. Nincs nála egy fillér sem, mi pedig itt egy szál sortban. Ebből már se Balaton, se semmi nem lesz.
Nem töprengett tovább, hanem elindult az állomásfőnök irodája felé. Ott előadta a történteket németül és meg is értették.
– A legelső állomás, ahol a vonat megáll Karlovác. Ott tud majd leszállni a felesége. Nincs innét messze, negyven kilométer. Most rögtön odatelefonálok és megmondom a kollégáknak, hogy szállítsák le az utast és tegyék fel az ellenvonatra. Sajnos nem tudok arra garanciát adni, hogy el is fogja érni, de a másnap reggelit, azt egészen biztosan.
– Mi szeretnénk Gyékényes felé utazni, mert a Balatont is útba szeretnénk ejteni.
– Útba tudják ejteni, mert úgy, mint az ellenvonat, az is arra fog menni.
Már telefonált is, és megadta a szükséges információkat, mely alapján majd anyámat átteszik az ellenvonatra. Már éppen indulni akartunk kifelé, de az állomásfőnök intett, hogy várjunk.
– Ne siessenek sehova. Biztos szomjasak, éhesek. Hozatok valamit.
Szólt a kollegájának, aki már indult is, és pár perc múlva egy nagy tálcával tért vissza. Volt rajta három–három zsemle fele felvágottal a másik fele meg sajttal, és két–két üveg üdítő.
– Ezt nem fogadhatjuk el – szabadkozott apám. Nincs egy fillérünk sem, és a feleségemnél is csak forint van.
– Ne csináljon ebből gondot. Vegye úgy, hogy ajándék.
Nekiálltunk és jóízűen falatoztunk. Közben megszólalt a telefon. Mi ügyet sem vetettünk rá, hiszen ki keresne minket a zagrebi állomásfőnök telefonján. A legnagyobb csodálkozásunkra apámnak intett, hogy őt keresik. A vonal túlsó felén anyám volt.
– Na engem jól elküldtél hallod! Ez a vonat Rijekába ment ahonnét jöttünk. Most mi lesz? Az ellenvonat, amire fel kellett volna szállni már elment, másik csak holnap reggel indul arra, amerre megváltottuk a jegyet.
– Tudunk már mindent, hiszen azért szállítottak le a vonatról, mert mi itt intézkedtünk. De mondd, tudod egyáltalán, hogy hol vagy?
– Már hogyne tudnám! Ki van írva, hogy Karlovác.
– Na igen, de Karlovac valamiről híres…
– Jaj, tudod, hogy én se történelemben, se másban nem vagyok valami jártas.
– Nem is hiszem, hogy bármely könyvben megtalálnád, mert nem olyan jelentős személyről van szó. Az én édesanyám, akit te már nem ismerhettél, vagyis az anyósod ott született. Szóval azért jelentős ez a hely. Útba ejtettem volna, csak nem tudtam, hogy onnét lenne–e csatlakozásunk.
– Akkor ez a sors keze volt. Ha őt nem ismertem, legalább azt a várost ismerjem meg ahol született.
– Valahogy úgy néz ki a dolog. Hagyd a csomagokat ott, ahol most vannak és nézd meg a várost. Talán a régi ház is áll még, ahol született. Ha elindulsz az állomásról és a főtér után egyenesen mész tovább, a harmadik kétemeletes ház. Én még gyerek voltam, amikor utoljára arra jártunk, anyám, az öcsém meg apám.
– Jó, megnézem, de ha legközelebb jövünk még, akkor is útba ejtjük.
Másnap anyám, a vonattal percre pontosan érkezett. Nekünk csak fel kellet szállnunk hozzá. Ahogy anyám, mi is az állomásfőnök irodájában töltöttük az éjszakát, és élvezhettük a vendégszeretetét.
Két évre ezen események után aztán sort kerítettünk rá, hogy nyugodt körülmények közt, mind a hárman újra elutaztunk Kárlovácra, és már együtt néztük meg a látnivalókat.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.03. @ 15:10 :: Avi Ben Giora.
