Vadászi Árpád : Január 1.

 

A szokásos január elsejei séta, ebben az évben kirándulássá er?södött. Eredetileg másfelé akartunk menni, de hirtelen ötlett?l vezettetve, a körforgalomból észak felé hajtottunk ki a városból. A fák, keményre fagyott ágaikkal álmosan nyújtózkodtak az ég felé. Nyugodtan t?rték, hogy a hódara sokmillió éles fogával a kérgükbe marva megkapaszkodjon, fehér kabátba öltöztetve ?ket. Csípte az arcunkat a mínusz tíz fokos hideg, tizenkét kilométeren át gyalogoltunk befelé az újévbe. Egyszer az erd? megnyugtató biztonságában, majd fenyeget? sötétjében haladtunk, aztán a hegyr?l a völgybe nézve messzire láttunk vagy a mélység akart magához rántani.  

A hegytet?n, a falu szélén egy Muflon Itató nev? hely kapuján „Forralt bor van” felirat hívogatott. Ezt a hívogatást annyira komolyan vettük, hogy a bezárt kapu ellenére, bonyolult, meger?ltet?, és minden kreativitásunkat felemészt? manipulációk eredményeként bejutottunk az italmér? intézménybe, és rátörtünk egy az óévet szigorúan zárt körben múlató, különféle szeszekkel tavaly óta keményen birkózó, hat f?s társaságra. Szegények, mivel elfutni nem tudtak, jó szívvel megvendégeltek minket egy pohár forralt borral.  

Az ivó tulajdonosa egy zöldszem? fiatalember, megviselt küls? burka ellenére valami áttetsz? tisztaságot, megejt? emberséget sugárzott. Csendben törölgette a poharakat, rakosgatott a pulton, minden mozdulata olyan koncentrált volt, mintha egy élesített atombombát kellet volna szétszerelnie húsz másodperccel a detonáció el?tt. A sarokban egy id?sebb, hófehér hajú-szakállú férfi könyökölt az asztal lapjára, nemes vonalú, szép, klasszikus fejét az öklére támasztotta. Lénye finomságát nem volt képes megtörni a piákkal hosszú órák, esetleg évek óta tartó bens?séges kapcsolata. Persze mindezeket a megfigyeléseket meglehet?sen bizonytalanná tette a helyiségben vígan bodorodó, és masszív függönnyé összeálló cigarettafüst. Beszélgettünk, közben vakargattam a lábam körül bóklászó meghatározhatatlan fajtájú, viszonylag nagy számban el?forduló ebek füle tövét.  

Der?sen teltek a percek, mígnem a faliórára pillantva nem hittem a szememnek. A másodpercmutató visszafelé járt. Valóban teltek a percek, csak az id?mér? szerint nem el?re, ahogy ez szokás, hanem hátrafelé. Az ablakon túli világ a bizonytalan messzeségbe húzódott, csak remélni lehetett, hogy ott az események a megszokott irányban haladnak, de itt bent a két feny?fa asztallal, négy lócával berendezett sz?k itatóban – semmi kétség – visszafelé araszoltunk. A harmadik férfi mereng?n a cigarettafüstbe fúrta a szemét, lustán hagyta, hogy az id? a hátára vegye, és a múltba iramodjon vele.

– Szerettem gyerek lenni – mondta kicsit karcos hangon. A szavak az óra számlapjához üt?dtek, és kopogva szóródtak szét a padlón. Tudtam, hogy senki sem hajol le értük, nem söpri össze ?ket, a mindig száraz torkúak majd egyszer?en beletapossák a hajópadlóba.

– A feln?ttek barackot nyomtak a fejemre, és mindenkit?l dobostortát kaptam – fáradt tárgyilagosság volt a hangjában.

– Ma már nem lehet dobostortát kapni – zárta le a témát szárazon. Kinyúlt a pohara után, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Láttam magam el?tt, ahogyan a dobostorták kemény cukorkalapjukat udvariasan, de határozottan megemelve búcsút intenek a sz?ke kisfiúnak, és elmasíroznak a távolba, helyet adva más, kevésbé édes dolgoknak.  

A padlón hever? viharvert, görbelábú, öreg kutya most álmában felnyüszített, és mind a négy lábával szaladó mozdulatokat tett. A fejében, egy végtelenbe nyújtózkodó zöld réten, ereje teljében, boldogan nyargalt egy nyúl után. Kilógó nyelvvel hajszolta, bár tudta, hogy még sohasem ért utol egyet sem. A nyúl farka egyre távolodva ugrált fel-le a szeme el?tt, aztán elt?nt a horizont mögött. 

A falióra egyenletesen ketyegett, a másodpercmutató kötelességtudóan tolta visszafelé az id?t.

És akkor eszembe jutott az a nap. Pontosabban még mindig nem emlékeztem rá, csak sokszor elmesélték, hogyan repültem ki az autó szélvéd?jén abban a karambolban. Nekem semmilyen emlékképem nem maradt sem az összeütközésr?l, sem az azt megel?z? évekr?l. Híg ködbe merült a múltam. Akkor, ott a koponyámon keletkezett seben keresztül az országútra folyt teljes addigi életem, és a föld csendesen, lassú kortyokban felitta az egészet. Akkoriban úgy éreztem nem is létezem. Aki nem tudja, hogy hívják, hány éves, akinek egy molekula emléke sem maradt, az nem létezik. Minden ott ért véget az összegörbült autó törmelékei között. Azóta folyamatosan azon dolgozom, hogy újra felhúzzam régi életem épületét, mindig körbe vannak állványozva a falak. Múlnak az évek, de én még mindig emberfeletti er?vel igyekszem minden percemben emlékezni, mert jogom van a múltamhoz.  Lehet, hogy most, ezen a világból kiszakított, rossz leveg?j? helyen, ami az id? folyóján bukdácsolva hátrafelé evickél, visszajutok abba az elfelejtett életbe? Tak-tik, tak-tik, tak-tik…….. Éreztem, hogy másodpercr?l-másodpercere közeledik a pillanat. Felgyorsult a szívverésem, egy ér idegesen lüktetett a homlokomon, remegett a kezem. Visszafelé pergett a film, egyre gyorsuló iramban hátráltam az elmúlt évek kulisszái között. Reggelenként frissen befeküdtem az ágyba, hogy este fáradtan ugorjak ki bel?le. Az érett gondolatok kiröppentek a fejemb?l, hogy helyet adjanak a kérdéseknek, és a kétségnek, egyre kevesebbet tudtam a dolgokról. Fiatalodtam, tele voltam várakozással, reménnyel, az emlékeim füstbe mentek.  Már lábadoztam a baleset után, egyre súlyosabbak lettek a sérüléseim, végül elvesztettem az eszméletemet, ott feküdtem kicsavart végtagokkal az autó romjai között. Mellém ült a fekete arcú semmi, és rám dobta szuroksötét takaróját. 

Egyedül voltam életem abszolút nulla pontján. Füleltem a süket csendbe, feszülten várakoztam. Úgy éreztem csak még egy pillanat, és minden megvilágosodik, megértek valami nagyon fontosat. Látni akartam a fényt, tudni akartam, hogy ki vagyok én. Halk, egyenletes kopogást hallottam, léptek közeledtek. A sötétb?l egy alak bontakozott ki. Vékony, keszeg emberke volt, savanyú kifejezés ült az arcán, kicsit görnyedt járással közeledett. Kopott öltönyt viselt, nadrágja a térdénél kifényesedett, és ha jól láttam könyökvéd? volt rajta. Hóna alatt egy terjedelmes irathalmazt szorongatott, a tetején az én nevem állt.

– Fiam, magának egy kicsit elkeveredett az aktája, de most már megkerült, minden rendben – biztatóan nézett rám, még mosolyogni is megpróbált, de ez nemigen sikerült neki. El?vette arany zsebóráját, felkattintotta a fedelét, gondosan szemügyre vette a számlapot, majd megnyomott egy gombot a tetején. Felnézett.

– Ja, még be sem mutatkoztam. A nevem: Id?. Na, minden jót!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.12. @ 10:26 :: Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.