Nagy Horváth Ilona : Zönge

 

 

Halk motyogássá lett szavam, egymagam állok a sziklán,

lábam alatt bús völgy, reszketek, áthat a mély.

 

Oldott fekete,

csekély értelmű vörös,

lámpafényre rajzó

elfajzott eszmék,

dűlöngélő,

nehéznyelvű gondolat.

Nem kértek,

és nem mozdultam,

így kerültem egyre távolabb.

 

Most beszélni velem maga a titok.

 

 

Ember hátán mászik a sátán, ostoba helyzet,

ódát reccsen a toll, létige nyög, zakatol.

 

 

Néha görcsbe rándul

gyomor és arc:

fekély és mosoly…

Dac.

Fejem emelem,

mint apám tanította:

mutasd a torkod,

lássák, megvéded játszva,

ha kell.

 

Ím, senki se mer szemem közé nézni.

 

 

Lám, ugyanúgy ég, csillagot izzik az éj, puha szellő

hozza ma hangod elém: titkod a titkom-e még.

 

 

Kaparnád olykor a kérgem,

tépnéd gyökereim,

mert lombom hullott

és kevés az árnyék.

De ha kicsavarsz is,

 

 

 

újra fává válnék

mihelyt találok egy maroknyi

földet.

 

 

Szívsusogás, lázas csók, számos vágyteli szólam,

sárbatiport fecnik láng szava átkot idéz.

 

Bár ne lennél,

mondta az,

akiért voltam,

tűnj el innen,

s én sietve összepakoltam.

Akkor kezdődött

a csend,

és hallgatott el

minden kérdés

hirtelen

idebent.

 

 

Fordul a szél, port fúj a szemembe, kacagva elillan,

száz foga közt álmok nyúlnak a lelkem után.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.26. @ 16:20 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.