Semmi

 

Ha kifogyott a színes ceruzám,

és csak bámulok fekete-fehér álmaimra,

megbuktam.

Minden szerepemben.

A terv már adott,

csak egy jó szó kéne.

Nem is jó,

csak egy akármilyen

szó tőled,

nekem.

 

 

Bennem itt melegszik

egyre valami,

már egész otthon van

nálam a bánat,

a semmibe megyek,

míg azt hiszem,

kullogok utánad.

Éjjel azt álmodtam,

hogy meghalt a fiam,

és csak fojtogatott

a fájdalom,

nem tudtam ordítani.

 

Nem ordítok most se.

 

Bánok minden leveg?vételt,

rám zuhant,

se anya,

se feleség,

se semmi nem vagyok,

gyerek se voltam,

mindig csak ide

meg odacsapódtam.

 

És felnőtt, bárha volnék.

 

Odamegyünk majd,

és kapok majd ölelést,

de több leszek-e attól,

nem fog-e jobban fájni,

hogy nekem őszinte

sose jut,

csak a valamit valamiért,

és sose tudom,

hogy azután hallgatnom

vagy énekelnem kell,

csak azt, hogy

sose nézzek fel,

ha magam keresem.

 

Összeesni sincs erőm és semmihez.

Se menni, se maradni,

se szólni, se csöndben lenni.

 

Rossz kedvem van,

szél kerekszik,

ahogy a szél a fenyőt,

úgy cibálja hajamat

a holnap.

 

Most hol vagy?

Eszedbe jutok-e?

A telefon

leszokott rég a nevedről,

hol van már az,

mikor veled volt

tele a híváslista

és az sms-tár.

Most, ha visszalépek

hozzá, is

csendben vár,

és nem mutatja,

csak makacsul az időt.

 

És mégis miféle

ringyó vagyok,

hogy el se tudok lépni

mellőled?

Hiába terhes neked

ez a hűség.

Kutyább vagyok a kutyánál,

és inkább a lábadnál

döglök éhen,

mint körbelihegjek

valakit egy cafat húsért.

 

 

 

 

 

25látogató,1mai

Szerző Nagy Horváth Ilona 308 írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet