Kavyamitra Maróti György : Sírkerti séták 2.

 

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndesen:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a f?úton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.
Ez a mauzóleum 1903. és 1909. között épült eklektikus stílusban, építésze Gerster Kálmán volt, a különböz? szobrokat Stróbl Alajos szoborta.
Különös építész volt ez a Gerster, különös vonzalmú.
Alig leled középületeit, miegyebeket, annál több síremlékét: a Kossuth-mauzóleumon kívül még ugyanitt – a Sírkertben – Deák Ferenc Mauzóleumát is ? tervezte.
Tán Hádészb?l jött Apollón világába.
Na, de mást akartam én mesélni, mesélem is.
A dolog úgy áll, hogy míg tanítottam (harminc jó éven át), nem nagyon úszta meg osztály, hogy a Sírkertbe ki ne vigyem.
Tettem azért, mert rájöttem, ugyanúgy éri ?ket a sokk, mint engem legel?ször.
E sokkhatás abban áll, hogy a gyerekek többsége irodalomkönyvekbe zárva találkozik a Nagyokkal, a Legnagyobbakkal, és egyáltalán nem eleven embereknek véli ?ket, hanem afféle „irodalmi tananyagnak”.
De amikor ott áll egy sírnál a Gyerek, melyre – mondjuk – ráírták, hogy Radnóti Miklós, akkor váratlanul nem egy sírt lát, hanem megéli azt a rendkívüli dolgot, hogy ez a Radnóti talán nem csak tananyag, hanem él? ember volt, hisz – lám-lám – épp úgy sírja van, mint a nagyapjának.
Márpedig: nagyapjának azért van sírja, mert élt, következésképp: Radnótinak is élnie kellett, hisz itt a sírja.
Nem tudom, érthet? voltam-e?
Tény, hogy valami ilyesmit láttam gyermekeim tekintetében valahányszor „rákényszerítettem” ?ket, hogy sétáljuk el a két magyar, két töri és – lehet?leg – legalább egy matek órát.
Egyszer azonban – másodállásban – általános iskolában voltak tündér-bájos hatodikosaim, és én biz’ ?ket is kihoztam ide.
Tudni kell, hogy a hatodikosok nagyon föln?tteknek gondolják magukat, de igazából nagyon gyerekek: „józsef attilai” szempontból föltétlenül, vagyis ?k még „?szinte emberek”.
E miatt történt a baj.
Azon a nevezetes napon én éppen a fentebb leírt útvonalon kísértem hatodikosaimat: megálltunk már Vörösmartynál (a Szózatot ismerték akkorra), megnéztük Arany János sírját (épp az id?ben élvezgettük a Toldit), aztán a mondott helyen balra indultunk a F?úton, és el?bukkant a Kossuth-mauzóleum.
Innen kezdve hatodikosaim gondba estek: „Ebben is van valaki, Gyuri bácsi?”
Miközben a mauzóleum, meg az eklektika dolgairól meséltem Nekik (persze, egyetlen szakszó el nem szóratott ott), amikor bal kéz fel?l fölbukkant Antall József síremléke, melyet – mint bölcsen tudják Kigyelmetek – Melocco Miklós alkotta, igen szimbolikus, meglehet?sen modern, jelenkori stílusban.
Kezdem magyarázni a szimbólum jelentését, de koránt sincs olyan könny? helyzetem, mint mikor a Mauzóelum Védangyalát, vagy a kaput ?rz? két Oroszlánt mondom: mert a Melocco – szimbólum nem archetipikus, hanem jelenvaló, mondhatnám napi-történelm?, mondhatnám: politikai.
Márványfüggönyöket (ha úgy tetszik, a Vasfüggönyt) húz szét négy paripa a Világ négy tája felé.
(Nekem, ötven-valahány évesnek, egészen evidens jelentéstartalmú, de ezt tessék elmagyarázni egy tizenkét évesnek!)
Bárhogy is van, magyarázat közben kicsúszik egy butaság bel?lem, azt mondom ugyanis, hogy az a régi síremlék (Kossuthé) szebb, nemesebb, különb, mint a jelenlegi (Antallé).
Sejthetitek: azt nem mondom, hogy a Melocco-m? csúfabb, mint a Gerster-féle, ilyet nem szoktam mondani, mégis!
Óóóóó, mégis!

Az Antall síremlék – gondolom sokan tudják – balra van Kossuthétól, egy tágas, nyílt tér közepén.
„Odamegyünk, Gyuri bácsi?”
Sosem gátlom ?ket, ha úgy vélem, baj nem fenyeget, hát rábólintom: menjünk.
A „menjünk” náluk azt jelenti, hogy mint egy csapat guruló báránygolyó kezdenek átrohanni a térségen; nálam meg azt, hogy rágyújtok, komótosan utánuk ballagok a réten át.
De már fut is vissza vagy három közülük: „Gyuri bácsi! Gyuri bácsi! Itt van a néni!”
Néni? Miféle néni?
Szaporábban lépdelek, és amint a jelkép-függönyök egyikén belépek, tényleg ott van Antall József miniszterelnök úr Özvegye.
Egyetlen kormány?r van vele, az meg kicsit félrehúzódik, és az én hatodikosaim beszélgetnek az Özveggyel: kedves, okos nénivel.
Tényleg nagyon tetszik mindkét fél: Gyerekeim is okosak, m?veltek, intelligensek, az Özvegy meg kedves, semmi tartózkodó nagykép?ség nincs benne.
De az én jó kis Olivérem láthatóan készül már valamire.
Oli a legizkékonyabb – ennél fogva legkedvesebb – kölyköm: gyönyör?, kedves arcában hatalmas, kerek, fekete szem, mely véletlenül sem képes „jól állni”.
Van is elég baja Olival a Tantestületnek, nekem meg a Testülettel. Különösen osztályozó értekezletek idején, amikor Olivér hat tárgyból bukásra áll, csak magyar nyelv és irodalom tárgyból „jeles”, és törib?l „jó”.
(Törib?l rosszabb Oli, mert azt tanulni kéne, nem elég az intuíció…)
Néhány mondat, és aztán el?j? a farbával Oli:
„És tessék mondani Néni, miért ilyen „randa” ez a síremlék, és nem olyan „szép”, mint a Kossuthé? Gyuri bácsi mondta!”

Esküszöm az él? Istenre, az ? összes szentjeire, Krisztus urunk nevére, a Szentlélek jelenvalóságára, hogy nem mondtam, nem mondtam „randát”.

Hamar összeterelem hatodikosaimat, udvariasan elköszönünk a néhai Miniszterelnök Özvegyét?l.
Néhány Gyerekem közben autogramot kér a Nénit?l, aki ugyanolyan kedvesen, ahogy eddig is beszélt velük írja alá a jegyzetfüzeteket, melyeket kötelez? volt elhozni a sétára.
Olivér a kézfejére kapja az autogramot, mert – naná! – Olinál nincs jegyzetfüzet.
Imádom ezt a Kölket!

Mindenesetre Lalagéval mi is alaposan megnézzük a Kossuth mauzóleumot, meg megyünk tovább jobb kéz felé is, de az már egy másik séta.
Megjegyzem: ha nem kunkorodunk el balra vagy jobbra, hanem egyenesen tovább megyünk északnak, akkor váratlanul olyan helyen találjuk magunkat, mintha nem is a Város kell?s közepén járnánk: csöndes kis erd?ben, erdei úton, mely aztán elvezet hátra, egészen hátra, a zsidó temet? faláig.
De ott vége a dalnak: mostanában nem lehet ott átmenni a zsidó temet?be, a kapu lezárva, csak az utca fel?l, a f?kapun lehet bemenni.
Néhány kedves kis újnáci olykor meggyalázta a zsidó temet? sírjait, így – hisz nem tudják ?rizni az átjárót – ez a lehet?ség bezárult.
De a kis erdei úton jártunk mi ketten, jártunk arra, hol senki sem szokott járni: kéz-a-kézben, ugye Lalagé?


Második séta: a Kaputól egyenesen tovább

 

– majd holnap: holnap –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.