Belevezet?
Azt Ti, Nyájas Olvasók, el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elválva elszédelegtem Családom mell?l, hány jó helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem err?l szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy minden ismer?söm ezt a jelenlegi – nyóckeres – pecómat kifogásolja leginkább.
Pedig: jó hely ez!
Éppen err?l a jó helyi környékr?l mesélnék ma, ha kopognom szabad: kipp-kopp kipp-kopp…
Ki jön velem?
Ha jelenleg lakott albérletemb?l kilépsz velem a ház kapuján Nyájas, és jobbra veszed az irányt (miként nem is oly rég gyakorta megtettük a Kedvessel: tréfálódva, szójátékolva életen és halálon -át sem fontolva, hogy Temet?kertbe megyünk -, akkor másfél saroknyira lakhelyemt?l, és kevéske séta után – ha lehet a Kedvessel, ha nem, hát nem: mindent nem lehet -,) a Sírkert bejáratához jutunk.
Ha azon a Kapun átmégy, akkor három lehetséges irányt kínálok föl Néked Benevolis Satöbbi.
És ma az els?n vonlak végig.
Pisiltél a Kapu mellett balra lév? vécében?
Megnézted a Kapu melletti virágüzletet?
Azt ki ne hagyjad!
Vettél a vécé melletti automatából valami szénsavmentes ásványvizet?
Hoztál-e magaddal mécseseket József Attilának meg a többieknek? (Radnótinak kavicsokat?)
Igen?
Akkor menjünk!
Els? séta: jobbra térülünk a F?kaputól
Ha a Kaputól jobbra indulunk (miért is ne arra?), akkor el?bb vagy utóbb fölt?nik balkézr?l a Sírkert Kegyeleti Múzeuma, aztán – ha be nem megyünk oda – el is tünedezik hamar.
(Ha éppen id?nk engedi, nem rossz ötlet a Múzeumba is bemenni: ha egyébért nem, hát Dris „festett koporsói” miatt. Dris, régi kedves barátom, kivel együvé voltam ipari tanulónak tételezve, már tizenéves korában is jó – mi több -, kiváló fest? volt. Dris amúgy: Ger? András, Andris, Dris.
Sok évtized múlva vélni kezdte, hogy „rendes” tájakon a koporsókat is megfestik, megfestették a mi népköltészeti tájainkon is: és mert sok jó és nagypénz? amerikai váratlanul beleszeretett ebbe a „projektbe”, és még jó sok pénzt is adtak a festett koloporsókért, és mert azok a koporsók tényleg SZÉPEK, hát Andris, néhány szépen megfestett koporsója most a Múzeumban is kiállítatott.
De most mi nem megyünk be a Múzeumba – ugye, Drága? -, hanem haladunk a Sírkert fala mentén, és közben – nagyon magam vagyok ma, el ne feledd Benevolis! -, mint Micimackó szokta, dalocskát dúdolok:
Drága, szép Kedvesem:
be különös járni e helyeken,
önmagamban szaporázni
léptemet, és lépteidhez nem
igazgatni semmimet:
valahogy nagyon
megszoktalak
Tégedet.
Csakhogy,
ma nem jöttél velem,
és nem jössz tán
sohasem.
Legels? „fontos” helyként Vörösmarty „Mihál” sírkövét érjük el, jobboldalt, a Sírkert fala mentén t?nik föl.
Sírkövének obeliszk-teteje amúgy a huszonnégyes villamosról is látszik, s ha arra utatazom éppen, lesem az utazókat: látják-e azt a lantot, a Sírkert falából n?ttet, és vajon tudják-e, hogy hol nyugszik itt Vörösmarty Mihály?
Többnyire nem látok fölragyogó tekinteteket…
Egész biztos-e vajon, hogy nagy tévedésben vagyok, ha az egyik legnagyobb magyar költ?nek ítélem ?t?
Meglehet, nagyon is meglehet: értékítéleteim gyakorta szubjektívek, semmi közük nincs a tényekhez.
Viszont, ha azt mondom, hogy a legszebb, legtöbb romantikus fantáziával megáldott Költ? volt a „Mihál”, akkor nem szubjektív voltam, hanem nagyon is tényszer?.
(Tessék, Benevolis?
Szerinted nem?
Hisz akkor Te B. Lectoris valószín?leg nem olvastad a Cserhalom, a Tündérvölgy, a Délsziget cím? elbeszél? költeményeket!
No, ha Róla vélekedni szeretnél, kapd csak el? ezeket! Ja: a Széplakot is vedd melléjük!
Légyszi!
Ha elolvastad ezeket, akkor tedd föl kezedet, és én szívesen elbeszélgetek Veled Vörösmarty „Mihál” – ról.)
Aztán az is eszembe jut sírköve el?tt állva, hogy nagyon szégyelem mai magyarságomat!
Mert nem ilyenek, nem ilyen egymás-torkát-átharapók voltunk mi egykor.
Amikor 1855. november tizenkilencedikén ? meghalt, a bécsi kamarilla igen csak titokzatosra vette a hírt. Mondjam, hogy elkussolta?
Tudni kell még azt is, hogy hat évvel Világos után, legtiltottabb olvasnivaló a Szózat volt.
(Teljesen megértem Bécs álláspontját: vérlázító lett volna a Szózat, forradalmat robbantgató. És Bécs mindent inkább szeretett volna -nagy külpolitikai bajokban tenget?dzve -, mint egy újabb magyar „rebelliót”.)
No, lényeg, hogy titokban akarta a „hivatal” tartani Vörösmarty halálát.
Ám a halálhír sebesen terjedt el Pest-Budán.
És csöndes tüntetésként (persze: földbe tiprott kis ország mi mást tehetett volna?) Erzsébet-napi mécsesek, gyertyák gyulladtak a pest-budai ablakokban.
Erzsébet neve napja volt, ugyan ki szólhatott volna névnapi mécsek ellen?
Csak: csak nem volt oly pest-budai, aki ne tudta volna: ?érte gyulladtak a kis esti fények.
És hahogy valamely ablakban mégsem gyulladtak mécsek, gondos kezek törték be azokat az ablakokat.
És eljött a reggel.
A halála utáni reggel, november huszadika.
És minden napilap – mely egyáltalán létezhetett a Bach-korszakban -, els? oldalát gyászkeretbe foglalta, és Vörösmarty képe ott volt a díszoldalon, és alatta ott volt a Szózat. A tiltott Szózat.
Össze nem beszéltek azok a szerkeszt?k!
Egyszer?en: ilyenek voltunk akkor tájt, ilyenek is tudtunk lenni.
Milyenekké lettünk?
Na!
Én pedig sok évtizede gyötr?döm valamin, valamin, amiben tán semmi igazam nincs.
Osztogathatom vélt igazamat?
Tudjuk: Vörösmarty nagyon, nagyon elhallgatott 1849. augusztusa után.
Alig szólt.
Tudjuk: meg is kapta a magáét (Gyulaitól például), és válaszolt is.
Válasza a Vén cigány volt: a világirodalom egyik legnagyobb, legdermeszt?bb alkotása.
(Most sem nem tréfáltam, sem nem túloztam. Ki nem hisz nekem, olvassa el újra figyelmesen!)
Miért hallgatott Vörösmarty?
Ezen töprengtem, töprengek régi évek óta.
Mondhatom, mire jutottam?
Ha nem engeditek, akkor is elmondom, elmondom újra és újra.
Tessék újra figyelmesen olvasni a Szózatot, úgy, ahogy nem szoktuk: figyelmesen!
Ott áll-e fehéren feketével, ott áll-e?
„Még j?ni kell, még j?ni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy j?ni fog, ha j?ni kell,
A nagyszer? halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet s?lyed el,
Népek veszik kör?l,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ?l.”
Mármost: mi történt?
Mi látszhatott a jöv?ben 1855-ben, mikor ? meghalt?
Jobb kor?
Vagy a nagyszer? halál?
A nemzethalál?
Ó persze, nem is kétséges.
Vörösmarty úgy halt meg, hogy a nemzet halálát látta, mert ’55-ben nem látszott más.
Mármost tessék elgondolni, hogy egy oly érzékeny lelk? ember, mint Költ?nk, azt gondolja: Istenem, hisz EZT én ajánlottam Nemzetemnek!
Ne feledjük: a Szózat volt az etalon azokban az id?kben. Nem a Himnusz, hanem a Szózat!
Én azt hiszem, ebbe tényleg bele lehetett ?rülni, és tényleg arra lehetett jutni, hogy örökre letegye pennáját a Költ?!
Iszonyatos teher lehet ilyesmi egy Költ? lelkén.
Kevésbé érzékeny lelk? is belepusztult volna, nem?
És a nagy fenekedésekre („No, Mihál, miért nem írsz? Te, a Szózat költ?je hallgatsz?), válaszol.
Válaszol, és e válasz nem mondható semmiségnek!
Tényleg? – kérdi Vörösmarty. Költ? dolga annyi, hogy verseljen?
Akkor is, ha „Odalett az emberek vetése.”?
Akkor is, ha „Isten sírja reszket a szent honban.”?
Akkor is, ha „A vak csillag, ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keser? levében,”?
Verselni minden áron, mindenképpen?
Á!
Ugyan!
Hogyan lehet verset írni, húzni a dalt a heged?n, ny?tt bottá fogyó vonóval, ha minden, de minden elveszett?
Hogyan?
Akkortájt még becsületesek voltak a Költ?k: bévülr?l írtak és nem kívülr?l és nem kifelé.
Hát Vörösmarty inkább hallgatott.
Micsoda tehetség a hallgatni tudás!
Nem a legnagyobb tehetség-e?
Tovább megyünk – képzeletben – kéz-a-kézben -, ahogy egykor mendegéltünk.
És egykor – egy júniusi napon – ekkortájt kezdett alkonyulni: lassan lement a nap, visszafelé sugaraztatta sugarait, aranyfénye átbújt Lalagé haján, és arannyá festette haját.
Én meg – miel?tt Arany Jánoshoz értünk – magamban Salvatore Quasimodót fordítgattam:
„Magányos az est szívében minden ember
teste: által egy sugár jár csupán:
és már itt is az este.”
Vörösmarty sírköve után már nem árt balra nézel?dni. Igaz, el?bb majd elkapod a fejed attól a szörny? szocreáltól, attól a nagyon ide nem ill?t?l, amit Munkásmozgalmi Pantheonnak hívnak (amúgy már a név is ciki: pán-teósz? Hisz az azt jelenti: minden istenek?), és amit legalább küls? díszletként nem ártana egy Tervez?nek újra tervezni. Hirdetem is egyre! Építészek, tervez?k „dizájnerek”!
Eszembe sincs újra sírokat boncolni, remélem demokratikus korunknak az újratemetések, újrakidobálások már soha többé nem jutnak eszébe, de egy rendes „panteont” megérdemelne az a szocreál szörny?ség.
Sebaj, jelenleg azt teszem, hogy nem nézek oda.
Kicsit kés?bb fordítom fejemet balra, és arra fordítom Niki szép fejét is gondolatban.
„Hát itt van!” – mondom neki gondolatban.
Elhúzódva minden más sírtól öreg, hajlott tölgyfa borul egy síremlékre.
Hogyne!
A Margitszigeten ottszeretett üldögélni utolsó éveiben, egyedül, minden más embert?l elhúzódva, a tölgyek alatt, minden Költ?k legnagyobbika: Arany János.
Most is: félrehúzódva, senkivel nem pörölve nyugszik, imádott Juliskája, Júliája, Piroskája hamvai mellett, ?.
Vedd csak a nevét, egyszer?en a nevét Benevolis Lectorem!
Mondd csak ki: Arany János.
Nos?
Remélem, remélem történt Veled valami!
Csengenek-e, bonganak-e már a sorok?
Csengenek-e, bonganak-e már a magyar nyelven leírt leggyönyör?bbek?
Hát persze!
Hallgassuk e sorokat, Lalagé!
„Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
Csak a lehetetlent lehetne letetni:
Piroska személyét egy percre feledni!…”
„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az ?skert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába fel?l állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”
„?szbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, mid?n megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezd?l a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”
„Most, ha adná is már, kés?:
Egy nyugalom vár, a végs?:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”
„Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen id?t;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gy?jti a red?t.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óram?ved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”
„Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott cs?rébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”
Megfogom – képzeletben –a Kezed, és azt mondom csöndben:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”
– de csak holnap –
Legutóbbi módosítás: 2009.06.09. @ 04:56 :: Kavyamitra Maróti György
