Megcsörrent a telefon. Dobozi volt a legközelebb hozzá, így ? vette fel.
– Gépkocsivezet?k, tessék!
– Szalókiné, a személyzetir?l. Dobozi urat keresem.
– Parancsoljon, én vagyok.
– Megkérem, fáradjon fel hozzám, Dobozi úr.
Sejtette, mir?l lehet szó. Még a tél végén pályázatot írtak ki az algíri gépkocsivezet?i helyre. Minden mindegy alapon megpályázta, mert mi történhet? Legfeljebb elutasítják.
Odaszólt az irányítónak.
– Kálmán, a személyzetir?l kerestek, felmegyek.
– Menj csak, remélem érdemes lesz.
Felment a harmadikra, szándékosan gyalog, hogy mérlegelje az esélyeit. Nem tudott franciául, de már járt nyelvtanfolyamra. Bár a nagykövetet ismerte személyesen, de mások is ismerték. Kicsi gyereke van, ez sem jó. Mindegy, az sem tragédia, ha elutasítják, gondolta. Végül is egy arab ország, teljesen más világ. Ilyen gondolatokkal kopogott az ajtón.
– Kezét csókolom, Dobozi Gábor vagyok, keresett.
– Foglaljon helyet, Dobozi úr! – mosolygott az asztal túloldalán ül? n?. – Azért kértem, hogy fáradjon fel, mert a pályázati bizottság, a nagykövettel egyetértésben, Önt találta alkalmasnak az algíri poszt betöltésére. Gratulálok.
Fordult egyet vele a világ. Erre számított a legkevésbé.
– Beszéljék meg a feleségével, Dobozi úr, július végén kell kiutazni.
Még beszélgettek tíz percet a várható körülményekr?l, majd a n? elköszönt.
– Akkor hétf?n várom a válaszát, és elindítom a kihelyezési eljárást. A viszontlátásra.
Furcsa érzések rohanták meg. Tulajdonképpen erre várt, mióta a külügybe került, de most, hogy elérhet? közelségbe került a kihelyezés, kissé elbizonytalanodott. Algír! Teljesen más világ, más kultúra. Mit fog szólni a család?
Harminckilenc éves volt, öt éve n?sült másodszor. A felesége titkárn? volt egy klinikán, Csaba, a fiuk, négyéves, igazi ádázka. Egyszobás, konyhás, komfortos lakásban laktak Angyalföldön, átmeneti elhelyezésként utalta ki nekik az önkormányzat. Tulajdonképpen azért pályázott, hogy a külszolgálatban félretett pénzb?l tudjanak egy normális lakást venni.
Visszaért a pihen?be.
– Mi van? – kérdezte az irányító.
– Kihelyeztek. Algírba.
– Remek! Menj haza, Gábor, beszéljétek meg az asszonnyal – nevetett az irányító.
Az utazás napján nagyon meleg volt. Még sosem ült repül?gépen, pici gombóc volt a gyomrában. Nagyon korán kiértek a repül?térre, a sógora még belediktált egy unicumot a büfében, légi betegség ellen.
Azután eljött a beszállás ideje. A tranzitban egymásra néztek a feleségével, elmosolyodtak, és szinte egyszerre mondták:
– Megkezd?dött.
Kétórás repül?út után érkeztek meg. Kilépve a betonra, azonnal megcsapta a párás forróság. Pillanatok alatt csurom víz lett. A tranzitban már várta a nagykövetség egyik munkatársa, hogy segítsen a formaságokban. A repül?térr?l a nagyköveti rezidenciára mentek. Egy különálló, kicsi, kétszintes, arab stílusú ház lett az új otthonuk. A nagykövet már várta ?ket.
– Pakoljatok le, azután gyertek le egy kis ismerked? beszélgetésre – mondta nekik kedvesen.
A gyereket rögtön gondjaiba vette a nagykövet tízéves lánya, felmentek az emeletre játszani. Jó két órát beszélgettek, oldott hangulatban, az elkövetkez? id?r?l. Abban egyetértettek, hogy a gyereket be kell íratni óvodába. A követség el?zetesen már jelezte a Francia Intézetnek, a válasz kedvez? volt.
Négy nap múlva volt az els? nap az iskolában, egyben a beiratkozás napja is. A Francia Intézet óvodától az érettségiig fogadott gyerekeket. F?leg a Diplomáciai Testület gyermekei jártak oda, de szép számmal megtalálhatóak voltak a gazdag arab családok gyermekei is.
A nagykövet, Dobozi, meg a két gyerek a f?épület felé tartott, mikor összetalálkoztak a szenegáli nagykövettel. Szép szál fekete ember volt, s?r?n megfordult a rezidencián fogadások, vacsorák alkalmával.
– Bon jour, Messieur Ambassador, bon jour! – üdvözölte egymást a két férfi.
A szenegáli nyújtotta a kezét Dobozinak is.
– Enchante, Messieur! – mondta.
– Je suis Gabor Dobozi, Messieur Ambassador, enchante – válaszolta Dobozi.
Egy kicsit már beszélte a nyelvet, jót tett a nyelvtanfolyam.
A fekete férfi nyújtotta a kezét Dobozi kisfiának is.
– Bon jour, petit!
A gyerek felnézett a magas, fekete emberre, és nyújtotta a kezét. Kezet fogtak, és a gyerek… Megnézte a tenyerét.
Nem lett-e fekete.
A szenegáli hatalmasat kacagott, valamit mondott a szintén nevet? nagykövetnek, nyomott egy barackot a kisfiú fejére.
Majd, még mindig nevetve, elköszönt.
Algír, 1991.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.24. @ 08:12 :: Dékán András