A családban nem voltam egyke gyerek, mert volt egy unokabátyám is. Jóval idősebb volt nálam és nem is nagyon szerette, ha ajnározzák. De ha nagyanyám kényeztette, mint engemet, azért nem volt „felháborodva”. Nagyanyámnak nem jutott több unoka, noha tíz gyereke volt és abból nyolc fiú. A sors fintora, hogy az egyiket pont a vakarcstól, a legfiatalabb lánygyerekétől kapta, a másik meg a legidősebb fiától, aki sajnos ottmaradt a háborúban másik négy testvérével együtt.
Mivel én voltam a legkisebb, mindent rám hagytak. Csendes gyereknek néztem ki, de a látszat a csalt. Minden napra megvolt a magam kis csínytevése. Unokabátyám nyakán lógtam általában, amíg hagyta. Aztán meg kénytelen voltam magamat elfoglalni valamivel, mert senkinek nem volt ideje rám. Anyám, apám dolgozott, én meg a nagyanyámnál voltam, amíg szüleim dolgoztak, ő főzött vagy nyolc emberre. Nagy lakás volt. Bőven elfértem benne, de a játékaim – amiket kitaláltam –, azok nem mindig arattak osztatlan sikert. Egyszer, miután elvittek a cirkuszba, kitaláltam, hogy megpróbálok a kötélen úgy mászkálni, mint a cirkuszi akrobata. Bezárkóztam a fürdőszobába, ahol a ruhaszárító kötelek voltak és a kád széléről próbáltam feltornászni magamat a kötelekre. Az eredmény siralmas volt. Én kék–zöld foltokat szereztem, nem tört el semmim, de a nagy kampós szögek is kikéredzkedtek a helyükről és jódarabon a vakolat is lejött, na meg pár csempe. A ruhák, amik száradni voltak kirakva, újra mehettek a mosásba. Persze nagy grimbusz lett a dologból, de nagyanyám a „szárnyai” alá vett és nem engedett semmiféle büntetést.
Aztán meg amikor az unokabátyám elvitt moziba a Három testőr című filmhez, utána én akartam lenni a Portos nevű testőr. Hogy nyomatékot adjak a dolognak, vettem nagyanyán nagy palacsintasütőjét, és ahogy a filmben láttam, beálltam a konyhaajtóba egy hokedli tetejére, és amikor éppen unokabátyám jött be a konyhába, jól kupán vágtam vele, szerencsére az nem történt meg, mint a filmben, hogy el is terült volna, de elég szép dudor nőtt a fején, amit a korházban aztán be is kötöttek. Egy darabig nem is vitt magával moziba.
Ezekről aztán egy idő után magamtól leszoktam, mert beláttam, nem mindig sikerülhet minden úgy, mint a filmekben. Kezdtem magam kreálni dolgokat. Volt két nagy erkélyünk és nyaranként ott lebzseltem óraszám, mint aki a virágokat ápolja. Dehogy ápoltam én a virágokat. Szépen leszórtam egy jó marok földet a járókelőkre. Nem mindig találtam célba – szerencsére. Vagy előttük, vagy utánuk csapódott be az áldás. Nem tudtam pontosan célozni, mivel nem vihettem ki olyan alkalmatosságot az erkélyre, amire felállhattam volna, hogy jobban kilássak. Épphogy elértem a virágtartókat, de magasabbra nem kapaszkodhattam, mert azt sűrűn ellenőrizték, hogy éppen mit csinálok. Aztán ez is abbamaradt. Papír repcsiket kezdtem hajtogatni, és utána azokat dobáltam ki az erkélyről, és élveztem, ahogy viszi őket a szél.
Unokabátyámat aztán, vagy három hónap szünet után sikerült rávennem, hogy vigyen el megint moziba. Nem nagyon lelkesedett az ötletért, de azért elvitt. Az én választásom volt a film. Ma is jól emlékszem a címére: Gombháború. Két csapatra szakad a kisváros fiatalsága, és egymással vetélkednek. Akit elkapnak, annak levagdossák a gombjait az ingéről, nadrágjáról. Sok lehetetlen helyzet alakul ki, végül is a két bandavezér intézetbe kerül, és azzal ér véget a film, hogy a két nagy ellenségből jóbarát lesz. Tetszett a film az unokabátyámnak is, és figyelmeztetett, hogy tudja, nincsenek ilyen jellegű barátaim, de nehogy próbálkozzak ilyennel a játszótéren, ha ott vagyok. Nem kellett ettől tartania, mert forgalmas helyen laktunk, ezért egyedül szinte soha nem mehettem le a parkba, a játszótérre, hacsak valamelyik barátom a házból nem ment le szülői felügyelettel. Volt viszont még valami a filmben, ami megtetszett. A csúzli! Gumit nem tudtam máshonnan szerezni, csak a lakásból. Feltűnt, hogy nagyanyám kalapjain vannak gumik. Ezeket operáltam le és készítettem csúzlit. Na, nem köveset, hanem olyat, amivel papírt lehet jó messzire kilőni. Jó ideig semmi gond nem volt, csak akkor, amikor nagyanyám el akart menni valahova kalapban, és nem volt meg a kalapgumi. Persze, ki mást lehetett ezért elővenni, mint engemet. Kifaggattak rendesen, hogy mire használtam fel, nehogy aztán valami váratlan meglepetést okozzak. A csúzliról mélyen hallgattam. Aztán a gumi egyszer elszakadt és nem tudtam honnét pótolni. Unokabátyámat főztem megint, hogy hozzon két métert a Rőltex–ből. Érdeklődésére, hogy mégis mire kell, megmutattam neki a szerszámot. Nem tartotta veszélyes eszköznek, így megkaptam a kért kalapgumit, amivel gyorsan kireparáltam. A házunkkal szemben volt egy iskola. Az erkélyről egyenesen ráláttam néhány osztályra, és nagyon élveztem, hogy nekem nem kell ott ülnöm köztük. Mindég idegesítettem az ablakon kitekingetőket, mert vagy mutogattam nekik, vagy jókat nevettem rajtuk. Egy idő után már nem nagyon vettek tudomást rólam, valószínű a tanár néni fegyelmezései miatt. Ez viszont sértette az én hiúságomat. Amikor egyszer óra alatt átcsúzliztam és be–belövöldöztem a nyitott ablakon. A tanárnőt is nyakon kaptam egy ilyen papírlövedékkel, ami a diákokból osztatlan sikert váltott ki, de nem a tanárnéniből. Átnézett a nyitott ablakon és a kezével intett valamit, de én nem vettem róla tudomást, sőt még szamárfület is mutattam neki. Részemről a dolog ezzel le volt zárva. De nem az ő részéről. Valamivel éppen szórakoztam, amikor váratlanul csengettek.
Ki lehet az? – gondolkodtam el. Hiszen mindenkinek kulcsa volt, a szomszédok vagy a barátok meg kopogtak inkább, mert azt nagyanyám könnyen meghallotta. De pechemre otthon volt az egyik nagybátyám és ő ment ajtót nyitni. Kíváncsiságom majdnem a vesztemet okozta, de amikor nyílt az ajtó láttam, hogy az iskolából a tanár néni jött. Én nem vártam tovább, hanem hopsz, be a fürdőszobába. Bezártam az ajtót, és a másikon kimentem. A konyhába akartam kijutni, nagyanyám szoknyája mögé, de ez nem ment. Helyette beugrottam a spájzba, és magamra zártam. Két kulcs nálam. Gondoltam, bebiztosítom magamat két oldalról is. Mert, ha elő akarnak keríteni, az nem gond, de én vagyok előnyben, mivel csak én tudom kinyitni az ajtókat.
Hallgatóztam, és a beszédfoszlányokból kivettem, hogy a kedves tanár néni megkéri a kedves szülőket, hogy tanítás alatt, ha lehet, ne engedjenek ki csúzlival az erkélyre, és meg is mondta, miért.
Nagybátyám persze a keresésemre indult. A fürdőszobánál kezdte. Látta, hogy nincs kulcs így tudta, itt vagyok. Nem kiabált, hogy menjek ki, csak mondta a tanárnőnek, hogy most bajos lesz velem beszélni erről, mivel valószínű nem fogok mutatkozni egy jó darabig a nyilvánosság előtt. De megmondta, hogy majd elbeszélget a fejemmel, ha megunom a magánzárkát. Na – gondoltam –, nekem ennyi most. Már vagy egy jó órája ücsörögtem a spájzban, és meglepődtem azon, hogy senki sem keres, vagy szólítgat. Nem voltam különösebben beles gyerek, és sokszor volt olyan, hogy hiába főzték nekem a legjobbat, nem ettem meg, még ha könyörögtek is nekem. Még az édességekkel is így voltam. Lehetett tőlem palacsinta vagy valamilyen torta, nem nagyon ettem belőlük, csak ímmel–ámmal. Egy kedvencem volt, amit mindig megettem a két tojásból rántottát, de ezt is csak akkor, ha a nagyanyám csinálta; no meg a téliszalámi.
Kezdtem megéhezni. Téliszalámi volt a spájzban, de kenyér nem. Hiába is kutattam, nem volt még száraz sem, mert nagyanyám a kenyeret a konyhában tartotta. Kutakodás közben ráakadtam viszont egy fél tálca dobostortára. Elkezdtem majszolni a dobost, és hozzá még ettem a téliszalámit is. Megettem vagy három szelet tortát, és a téliszalámi jórészét is elpusztítottam, ami le volt szeletelve. Most már csak a szomjúságom kellene enyhíteni, mert nagyon megszomjaztam, de semmi ilyen nem volt, csak likőr, meg szörp. Ezekhez meg nem mertem nyúlni egy korábbi emlék miatt, amikor is a bikavért málnaszörpnek véltük barátaimmal. Meguntam a sok várakozást, és végre hallottam, hogy nagybátyám elment, kimerészkedtem a spájzból. Közrejátszott ebben persze a szomjúság is.
Nagyanyám nem szólt egy szót sem, nem kérdezte, hogy miért zárkóztam be, csak a fürdőszoba kulcsát kérte el. A spájz kulcsát nem kérte, lehet, hogy azért, mert titokban örült magában, hogy gyermek valamit megevett, amíg bent ücsörgött.
Azután, ha nem akartam megenni semmit sem, akkor elém tette a dobostortát a téliszalámival. A titkot soha, senkivel sem osztotta meg. Maradt köztünk. Mindig volt a spájzban dobostorta is, meg téliszalámi is, amíg ő élt.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.03. @ 17:30 :: Avi Ben Giora.
