Vandra Attila : Síz? – Erinnüsz-ök

A hóvirágra mondott átkom megfogant, újra itt a tél Brassóban. Egy kis kaland…

Csrrrr! – csörrent meg a telefon. Szabolcs kábán nyúlt a telefon után. Fél szemmel az órára nézett. Fél egy. Ki a franc telefonál ilyenkor? Úgy elküldöm a kurva édesanyjába – fogadkozott, miközben felvette.

      – Szabolcs, hull a hó! Vastag pelyhekben! Holnap jösztök-e sízni? – szólt egy izgatott hang a vonal túlsó végén köszönés helyett.

      – Miii? – ült fel Szabolcs villámgyorsan a hírre, félrekapva a függönyt. S uram, láss csodát, fél méterre se lehetett látni, olyan s?r?n szállingóztak a hópelyhek! Azonnal kiment az álom a szeméb?l, s már Jóskát se akarta melegebb helyekre küldeni.

      – Yabbidabbidooo! Mi az, hogy jövünk! Illetve csak jövök, mert matek olimpiász… – tette hozzá lemondóan. – Szegény Ilus, neki ott kell lennie. Tanársors… Akkor holnap háromnegyed kilenckor a gondolánál a Pojánában.

      – Mi nem biztos, hogy olyan hamar felérünk. Ha nem lennénk idejében ott, menj fel, s találkozunk az alsó menedékháznál.

      – Rendben – válaszolta Szabolcs, majd letette a telefont.

      – Mentek sízni? – fordult oda Ilus nagy álmosan.

      – Igen, de elmegyünk vasárnap is, hogy te is jöhess. De e februári nyár után nem lehet kihagyni. Szegény fejed!

Ilus nem értékelte az empátiát, hanem a párnára ejtette a fejét, s máris aludt tovább.

 

    Persze, hogy Jóskáék nem voltak ott a gondolánál háromnegyed kilenckor. ?k mindig elkésnek. Ám nem Szabolcs volt az egyetlen élelmes, aki ki akarta élvezni a friss havat. De így is az els?k közt indult fel. Ám rögtön indulás után összeszorult a szíve, mert tejszer? ködbe került a gondola. Kész csoda, hogy ebben a ködben m?ködik, morfondírozott. Vajon milyen id? lehet fenn? Vajon ott is köd van? Talán fúj a szél? Esetleg fenn még mindig esik a hó? Röpke öt perc múlva megtudta. Amint a Ruia-rét fölé került a gondola, a köd elt?nt. Felpillantott a Kanzel irányába. Ott sütött a nap! Micsoda id?! Türelmetlenül topogott a bakancsával a gondola alján.

      – Már alig várja, hogy felérjen, igaz? – szólt hozzá mosolyogva a mellette ül?.

      – Kissé megböjtöltetett bennünket az idei tél – ismerte be Szabolcs.

    Csakhamar felértek. Szabolcs kiszállt, s ott érte az újabb kellemes meglepetés.

      – Porhó! – ejtette ki vallásos áhítattal a nevét. Az éjjel kemény fagy volt, s a hó nem állt össze egy súlyos nehéz tömeggé, mint legtöbb esetben, amikor friss hó esik, hanem minden hókristály különálló részecskeként vette ki részét a hótakaró kialakításában. Minden síz? legszebb álma, a friss porhó. 

      – Porhóóóóó! – üvöltötte el magát teli torokból, úgy, hogy tán még a Bucsecs csúcsán lehetett hallani, nem tör?dve, hogy mit szólnak mások e szent áhítathoz. Még jó, hogy nem ismernek, villant át az agyán, de hamar kiderült, nem ? az egyetlen hibbant alak.

      – Micsodaaaa id????! – kontrázott rá valaki románul hasonló hangnemben. Egy gyermekét terelget? anya rosszallóan nézett a két üvöltöz? feln?ttre. Ám a gyermeke ahelyett, hogy egy véleményen legyen vele, ahogyan egy jól nevelt gyermekhez illik, engedélyt kért arra, hogy ? is elereszthessen egy diadalüvöltést.

      – Elment a szép eszed? – dohogta, s feltehet?en épp ki akarta fejteni a véleményét a két feln?tt jellemér?l, amikor a férje is elrikkantotta magát:

      – Yabbidabbidoo!

    A gyermeknek csak ennyi kellett, az apai jó példa, fütyült az anyai nevelési rohamra, ? is elrikkantotta magát. Szabolcs elnevette magát, de nem volt kíváncsi a továbbiakban a családi perpatvar kimenetére, felkötötte a síjét, s úgy döntött, a telekabin alatti, legmeredekebb pályát választja. Csak úgy szállt a porhó mögötte a fordulatoknál. Micsoda élvezet! Hamarosan a Ruia-réten volt. A sífelvonó épp indult. Nyolcan-tízen álltak csak sorban.

    A sífelvonóval vontatva magát élvezettel süttette arcát a február végi napsütésben.

      – Szegény Ilus! – villant az eszébe felesége szenvedése, de empátiája nem tartott sokáig, ilyen id?ben nehéz mások szenvedésével együttérezni. Az út háromnegyedénél tarthatott, amikor gyalogos társaságot pillantott meg a pálya közepén. Lehettek vagy húszan, hangosak. A lányokon magas sarkú csizma, mély lyukakat szántottak a friss hóba. Szemmel láthatóan úgy döntöttek, hogy toronyiránt a sípálya közepén szándékoznak levonulni a hegyr?l, ?k élvezik, s hogy a sípályában milyen kárt tesznek, s hogy a lyukakban egy óvatlan kezd?bb síz? esetleg kitöri a lábát, az mit számít. Nekik mindent szabad, ?k bukarestiek.

Szabolcsnak a látvány rögtön indukálta a szakmai ártalmait, elkapta a nevelési roham, s megkérte ?ket, ne rontsák a sípályát.

      – Mutasd meg a tulajdonosi kártyád!

      – Nem a sajátom, de ez a pálya minden síz?é, és ha önök a közepén gyalogolnak, akkor tönkreteszik, és…

    Nem tudta befejezni, mert elkezdték hógolyóval dobigálni. Az egyik a fülét találta el. Szinte leesett a sífelvonóról a hógolyózáporban. A düht?l és a tehetetlenségt?l kivörösödve ért fel. Épp sikerült letalpallnia magát, amikor ismer?s hang szólította meg.

      – Jó reggelt, tanár úr!

      – Szervusz, Áron. Ti is kijöttetek?

      – Igen, vagy tizenketten. Nem lehetett ezt kihagyni. Mi bajuk volt azoknak az idióta bukarestieknek a tanár úrral? Miért dobálták meg?

      – Rájuk szóltam, hogy menjenek ki a szélire és ne rontsák a sípályát.

      – Kinyílik ezekt?l a bicska a zsebemben. Ez vért kíván!

      – Igen, bennem is m?ködnek az Erinnüsz-ök. S úgy gondoltam, porhó van…

      – Úgy gondoljuk mi is… A tanár úré az els?bbség – kacsintott Áron, jelezve, hogy félszavakból is érti tanára szavait, s támogatják a tervet. Addig már egy egész tucat április diák – fiúk, lányok – felsorakoztak a pálya tetején. Szabolcs nagy sebességgel indult neki a lejt?nek, majd a bukaresti társaság mellé érve hirtelen nagy ívben fordult, s több lapátnyi hóval ajándékozva meg ?ket. Na, kezdtek is repülni a szentek és a nemi szervek azonnal.

    Szabolcs néhány méterrel alább megállt, hogy ismerjék meg. Nehogy azt gondolják, hogy véletlen volt. A leghangosabb azonnal fenyeget?zni kezdett.

      – Megállj, a hétszentséges úristenedet, te…

    Feltehet?en még folytatta volna a román nyelv ékes kifejezéseinek a felsorolását, ám Dani merészebb volt tanáránál. Szinte súrolta a nagyszájút a síjének a vége,annak a szeme-szája mindene megtelt hóval.

      – Meg vagytok ?rülve? – kiabált az egyik lány, ám Áron síje nyomán újabb hózuhatag kötött ki a társaságon.

      – Nem láttok a szemetekt?l? Azt hiszitek, csak ti vagytok itt? Másra nem tudtok figyelni? Nekünk is jogunk van…

      – Tulajdonosi kártyátok van? – szólt oda Szabolcs gúnyosan. Ha nem, vonuljatok a pálya szélére, és ne rontsátok a sípályát.

    Közben Erika, majd Csilla zúdított újabb hózuhatagot rájuk. Az egyik lány felnézett, s meglátta a fent, a pálya tetején hadrendbe állt síz?ket.

      – Meneküljeteeek! – adta le az SOS-jelzést, s futásnak eredt a pálya széle felé. Ám a meredeken és nagy hóban megbotlott a magassarkú csizmájával, s fejjel el?re kezdett lefele csúszni az igen meredek lejt?n. Így csúszott vagy húsz métert. Barátn?je is elesett, de kevésbé meredek helyen, ? lábbal el?re csúszott néhány métert. Ez lehet még rosszabb volt, mert ruhája felcsúszott, s pucér derékkal csúszott a lejt?n, miközben még a bugyija is tele lett hóval.

    Ám hiába reménykedtek a bukarestiek, hogy a társaság „elfogy”. A sílift egyre ontotta a síz?ket, s a gondola, s a két telekabin által szállított újabb síz?k is szinte mind belekapcsolódtak a buliba. Nem kellett senkinek magyarázni, csak lepillantottak a pálya tetejér?l, s már látták is mire megy ki a játék. Nem lehetett bel?le kimaradni. Még az idegenek is belekapcsolódtak a büntet?hadjáratba.

    Szabolcs zsebében megcsörrent a telefon. Jóska volt.

      – Mindjárt felérünk. Hol vagy?

      – Akkor találkozunk az alsó háznál. Ott megvárlak! – válaszolta Szabolcs, majd elbúcsúzott diákjaitól.

      – Kösz fiúk, lányok.

      – Mi köszönjük, tanár úr, jó buli volt!

    Azzal elváltak. Szabolcs kiült a menedékház elé napozni. Csukott szemmel élvezte a napot, ám egyszer egy baljós sejtelem vett úrrá rajta. Felpillantott. Egy er?sen havas, elny?tt társaság fordult be a sarkon. Jesszus, a bukarestiek… S ? egyedül van… A síje a falnak támasztva, mit tegyen, hogy ne vegyék észre?

      – Nézd, az a barom, aki elkezdte az egészet! – Szabolcs fújt egyet. Kés?… Észrevették. Most mit tegyen?

    Azonnal körbe állták. Az arcuk vészjósló volt. Szabolcs ereiben megfagyott a vér.

      – Fiúk, megérkeztek, akik rongálták a pályát! – jelent meg a menedékház ajtajában egy tagbaszakadt alak. Mellén felirat:

 

Dinamo Brasov

Biatlon Club

 

    Szabolcsnak ismer?snek t?nt az alak. Aztán felismerte. Az egyik hírhedt brassói szórakozóhely bejáratánál kidobófiú. Hamarosan kijöttek a többiek is. Mind Dinamós egyenruhát viseltek. Volt köztük bokszoló, kézilabdás, birkózó… Lehettek vagy huszonöten. Az els? széttárta a karjait, s olyan mozgást végzett, mintha bemelegítést végezne. Néhányan követték példáját. A bukarestiek úgy döntöttek, hogy a gyors távozás és a forralt bor közül az el?bbit választják. Vonzóbb alternatívának t?nt. Itt nagyon barátságtalannak t?nik a társaság.

    A bukarestiek “Zalán futása” után Szabolcs végigmérte a sportolókat. Nem emlékezett, hogy ?k is részt vettek volna a buliban. Felt?nt volna az „egyenruhájuk”.

      – Hallottuk hírét a sztorinak. Miért akarták megverni? Ön indította el a „lavinát?”

      – Valahogy úgy.

      – Nekünk síz?knek össze kell tartanunk. S ha barátságtalannak t?nik nekik a brassói fogadtatás, menjenek Sinajára. Még benzint is spórolnak… Jöjjön, meghívjuk egy forralt borra…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.03.05. @ 14:27 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.