Az ötvenhez közeled? n? szomorúan simogatta meg a férfi kezét.
– Hamar eltelt ez a néhány nap…
– Bizony. Csodálatos volt ez a hét, s csak úgy elröpült. Este már indul a repül?m Brüsszelbe.
– Nem hittem, hogy akad még férfi, aki mellett még valaha igazán n?nek fogom érezni magam – vallotta be a n? keresgélve a francia szavakat.
– De még találkozni fogunk! Tudod mit? Ahogy befejeztük a reggelit, menjünk el a templomba, s kérjük meg az Istent, hogy adjon nekünk er?t a távolság ellenére megtartani a kapcsolatunkat. Esténként még tudunk beszélgetni az interneten keresztül, s a videokamerán még láthatjuk is egymást…
– De melyik templomba menjünk? Én ortodox hit? vagyok, te pedig katolikus…
– Menjünk a katolikusba. A szertartás a te nyelveden lesz, legyen az én hitem szerint. Láttam, itt Bukarestben van katolikus templom is… S még a reggeli misére odaérünk!
Kézen fogva, mint egy tini szerelmespár léptek be a sekrestyébe. A pap épp befejezte a beöltözést a miseruhába.
– Tisztelend? atyám bocsásson meg, hogy így önre törünk ismeretlenül, de lenne egy nagy-nagy kérésünk. Szeretnénk megkérni, hogy a szertartás alatt mondjon egy imát, fohászkodjon az Istenhez, hogy adjon nekünk hosszú távon er?t, hogy megtartsuk a kapcsolatunkat. Tudja, most egy hete ismerkedtünk meg, és az ? repül?je ma este indul Brüsszelbe, és…
– Sokáig távol lesznek egymástól…
– Bien, bien, elmondom én a fohászt franciául is… – válaszolta a pap, hallván, hogy a n? franciára fordította a szavait. – De tudják, épp adományokat gy?jtünk a templom által patronált árvaház megsegítésére… Ha a mise után befáradnának az irodába… Az adományozók között tombolajegyeket osztunk ki. Esetleg akkor az Isten is szívesebben meghallgatja a fohászukat…
– Ez csak természetes.
A mise után bementek az irodába. Volt aki egy lejt adott, volt, aki tizet, de akadt tehet?sebb is, aki ötvenet. Jean el?vett 200 eurót, s átnyújtotta. Amikor meglátta a titkárn? meglepett arcát, még megtoldotta egy 100 euróssal.
– Hogy az Isten hallgassa meg a fohászunkat, s tartsa meg a kapcsolatunkat… – magyarázkodott. – Hiszen jóra fordítják.
– Oui, oui – motyogta a titkárn?, s átnyújtotta a tombolaszelvényt. – Kérem ezt tessék kitölteni, és bedobni abba az urnába.
Jean írószerszám után kezdett kaparászni a zsebében.
– Töltsd ki! – szólt oda Vioricanak. Én nem értem mit ír a szelvényen…
– De mit akarsz vele? Hiszen ma este elutazol, s a tombola eredményhirdetése csak két hét múlva lesz…
– A te nevedre töltsd ki! S ha nyersz valamit, akkor az lesz a kabalánk! Tudd meg, szerencsés kezem van, f?leg tombolákon. Nyerni fog, meglátod! Aztán hozd magaddal, ha meglátogatsz! Mert rajtad a sor!
– A b?kez? embert az Isten s megsegíti… – ígérgette a titkárn? is. – Majd telefonon értesítjük, ha nyertek.
Bakalódva távoztak a templomból. Aztán eljött a búcsú pillanata is. Jean még egyszer megismételte a kérést, pajkos mosollyal a szája szélén:
– Ne feledd elhozni a kabalánkat, amit a tombolán nyersz! Mert nyerni fogsz, meglátod! Én érzem!
Viorica is Focsani-ba utazott. Alig várta, hogy a munkába érjen, hogy elújságolja a kollégan?inek a Bukaresti kalandját.
– Örvendj e szép hétnek, mert többet nem fogsz hallani róla! Mert ilyenek a férfiak. Elmennek szabadságra, kiadják magukat elváltnak, vagy özvegynek, a n? bed?l nekik, aztán elváláskor hamis címet adnak meg neki, s többet nem is hallatnak magukról. Kámforrá válnak. A következ? szabadságon…
– Jean nem olyan – védte Viorica, de aznap nem merte kinyitni a számítógépet. Harmadnap a fia hazalátogatott, ? nyitotta ki.
– Van egy offline üzeneted. Valami Jean küldte…
– Állj félre! – lökte félre a fiát. Ugye megmondtam, hogy Jean más!
A következ? két héten többször is beszéltek messengeren. Jó azért ez a modern technika is valamire – gondolta Viorica – s lám, a fiam régi számítógépének is hasznát veszem.
A tombola ügy többet nem jött szóba. Közben élte a szürke hétköznapjait. El is feledkezett róla, ám egyik nap megszólalt a mobilja.
– Vântu Viorica? Popescu Ioana vagyok, a bukaresti Szentháromság Templom lelkészi hivatalának titkárn?je. Örömhírt kell közölnöm önnel: megnyerte a tombolánk f?nyereményét.
Viorica nagy izgalomba jött. Sorba villantak fel lelki szemei el?tt a tombolához kapcsolódó jelenetek: “Hogy az Isten hallgassa meg a fohászunkat!” “Szerencsés kezem van!” “Nyerni fog!” “Legyen a kabalánk!” “Aztán el ne felejtsd el elhozni, ha jössz Brüsszelbe!”
– És mit nyertem? – kérdezte izgatottan.
– Egy koporsót!
– Tessééék? Miiit?
– Egy koporsót!
– Ugye, ez most valami hülye vicc?
– Dehogy, asszonyom, ön megnyerte a tombola f?díját, egy koporsót, amelyet…
– De könyörgöm, én még élek! Mi a francot csináljak vele? Tegyem ki dísznek a nappaliba?
– De asszonyom – hallatszott a sért?dött válasz a vonal túlsó végér?l –, nem értem a felháborodását. Ez egy kiváló min?ség?, els? osztályú koporsó, selyemmel bélelve, inox fogantyúkkal, lakkozva… Ára több, mint 200 Euró. Mindenkinek el?bb-utóbb szüksége lesz rá!
–
Legutóbbi módosítás: 2009.02.20. @ 07:31 :: Vandra Attila