Pozsa Ágnes : Mama, ne kérdezz semmit sem tőlem

Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Tudod, mikor “megtörtént a baj”, és mindenki sok erőt kívánt, kicsit még nevettem is rajtuk.
Erőt? Hiszen erő az van annyi, hogy elbírnám a fél világot a vállamon. Nem tudom, honnan jött az erő, csak lett. Talán, mert megszerettelek.
Milyen furcsa ezt így leírni, Mami.
Szeretlek, és nem bírok betelni az érzéssel. Tudod, olyan nehéz úgy élni, ha az ember nem szereti az anyukáját. Én mindig szeretni akartalak, de valami volt itt bennem… Valami szomorúság, vagy nem is tudom micsoda, csak hiába akartalak, nem tudtalak igazán szeretni.

Téged mindenki szeretett. Az összes gyerek, akit tanítottál, és haragudtam rájuk is, mert úgy éreztem, miattuk van, hogy nekem már nem jut belőled. Még papa is azt mesélte, lánykorodban Te voltál a legszebb lány az egész gimibe, és mindenki beléd volt szerelmes.

      Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Tudod, a múltkoriban olvastam, hogy igazából megbocsátani valakinek nem az érdemei miatt lehet, hanem könyörületből. Sokat gondolkodtam ezen a mondaton – hiszen tudod, mindenen túl sokat gondolkodom -, de aztán rájöttem, hogy ez nagyon igaz, Mami!
És arra is rájöttem, hogy nemcsak a megbocsátás fakad könyörületből, hanem a szeretet is. Azt hiszem, ezért mondják, hogy aki szeret, az megbocsát, mert mindkettő könyörületből fakad.
Hát, mikor megtörtént a baj, és te ott feküdtél, bénultan, hirtelen bennem is megnőtt a könyörület, és már nem is volt miért megbocsátani, olyan könnyű lett egyszeriben szeretni. Nem akarok bocsátanatot kérni semmiért, pedig lenne miért, bizonyára.
Nehéz gyerek voltam, így mondta Papi. Persze erről rögtön az jutott eszembe, hogy ő is nehéz apa volt, de nem mondtam, mert hiába vagyok még mindig a gyereke, azért kicsit felnőttem időközben. Egyébként is, én mindig jókislány akartam lenni, csak sosem tudtam, hogy kell jónak lenni, de most ez nem lényeges.
Szóval, csak olyan jó, hogy lettél nekem újra! Majdnem olyan, mint mikor Ádi megszületett. Akkor sem tudtam, hogy mi vár rám, csak az erőt éreztem, és azt a mindent átölelő szeretetet.

Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Jaj, Mami! Úgy szeretném, ha tudnád, hogy iszonyú büszke vagyok rád! Mindig azt szerettem volna, ha te lehetnél büszke rám, de most sokkal jobb, hogy én lehetek rád büszke.
Micsoda fricska az élettől, hogy így kerülünk közel egymáshoz!
Semmit sem tudtam rólad! Semmit, ami fontos…
Nem tudtam, hogy milyen a lábad. Persze tudtam, hogy göcsörtös, és kész csoda, hogy járni bírsz rajta, de valahogy nem fogtam fel, hogy milyen kemények azok a csomók, és tényleg csoda, hogy egyáltalán lábra tudtál állni.
Nem tudtam, hogy mindig is egy új fogsort szerettél volna, mert valahányszor kórházba kerültél, mindig ettől féltél: egyszer arra ébredsz, hogy ott vagy fogatlanul, és attól még kiszolgáltatottabb az ember, mint különben.
Nem tudtam, hogy milyen sokat jelent neked az a gyűrű az ujjadon, csak mikor eltűnt és láttam a szemedben a rémületet, akkor értettem meg, hogy bárhogy van is: ez a gyűrű az életed.
A gyűrű, és minden, ami hozzá kötődik.
És nem tudtam, hogy mennyire szeretsz. Csak most tudtam meg, mikor nincsenek szavak, és mindennél többet mond a szemed.

Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Még ötöt kell aludni, és megműtik a szíved. Már tudom, hogy ki van mérve minden: az élet és a szerelem egyaránt. Most mégis félek. Félek. Olyan nehéz volt úgy élni, hogy nem szerettelek!
Most annyi mindent tanultam, Mami! Te tanítottál meg arra, hogy minden nap az élet része. Az első éppen úgy, mint az utolsó. Ez olyan egyértelműnek tűnik, de sokat gondolkodtam mostanában azon, vajon, miért sajnálnak valakit jobban, ha fiatalon hal meg, mint azt, aki idősebb korában. Azt mondják, ez az élet rendje, és már én is egész filozófiai rendszereket állítottam fel arról, hogy miért kell egyszer mindenkinek meghalni, de most mégis… Valahogy úgy érzem, disznóság, hogy az emberek jobban sajnálják azt, aki fiatalon hal meg. Hiszen mindenkinek csak a mai nap van. Este lefekszünk, reggel reménykedve kelünk, hogy tartogat ez a nap is örömet, vagy legalább valamiféle elégedettséget a számunkra. Aki fiatal, az előtt ott az élet, aki öreg, amögött ott az élet – mondják, pedig az élet az csak a mában van. A többi az múlt és jövő, de élni csak a mában lehet.
Ezt te tanítottad meg most, Mami, és én úgy szeretném, ha még sok mánk lenne!
Tudom, az ember mindig későn jut el a felismerésekig, de talán a felismerések is tehetnek róla, hogy csak olyan későn lehet rájuk bukkanni.
Hát bocsáss meg nekem, és szeress!
Ne a gyerekekért, ne azért akivé lettem…
Csak úgy – könyörületből.
Mert arra mindannyian érdemesek vagyunk.

 Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar