Pápay Aranka : Kása Terka

Egy mesés nevű, mesés akaraterejű meseíró-festőről

Engedjétek meg, hogy bemutassak valakit, aki már 2005 áprilisa óta nincs köztünk, de – megszabadulva a földi nyűgöktől, ami csak a testét kötötte gúzsba, de szelleme szabadon szárnyalt – ott könyököl egy bodor felhőn és vígan lóbázva a lábát, azt figyeli, mit művelünk mi itt lent az irodalommal, néha a fejét csóválja, néha elismerően bólint.

Meséit és mesés képeit őrzöm, feledhetetlen, vidám kis lényének emlékével együtt.

Hogy ki volt ő, azt itt olvashatjátok, hogy mit alkotott, azt szép sorban ezután…

 

—o—

 

Kása Terka Kiss Jánosné vagyok

Születtem 1948. szeptember 12-én, Feldebrőn.

Mint átlagos, falusi ember éltem az életemet, a küzdelmes mindennapjaimat 1980-ig.

Az általános iskolai tanulmányaim után, az egri Alpári Gyula Közgazdasági Technikumban végeztem a középiskolát. Ahol az érettségi mellett, mint vállalati statisztikus, tervező, és könyvelői szakképesítést is szereztem. Utána a helyi Feldebrő-i Rákóczi Mg-i Szövetkezetben dolgoztam gépkönyvelőként.

Rajzolgatni már az általános iskolában is szerettem. De mert nem találtak kiugró tehetségnek, nem istápolt senki. A rajz-,,mániámat” a későbbiekben firkákkal, és füzetek, dossziék feliratozásának díszítgetésével éltem ki. Kézügyességemet – úgymond – ,,hasznosabb” dolgok készítésére fordítottam. Sokat hímeztem, kötöttem, horgoltam, subáztam, makraméztam, stb. A textil alapú kézimunkák, szinte minden vállfaját megtanultam, és azok felhasználásával különböző használati tárgyakat készítettem.

Egészen 1980 tavaszáig éltem így – két kisgyermeket nevelve -, mikor is megtámadott egy gyógyíthatatlan betegség a PCP, leánykori nevén: sokízületi gyulladás. Amellyel az orvosok szerint, meg kell tanulni élni. Hát, nekem ez a mai napig nem megy! Kerestem-kutattam a gyógyulás útját, ám hiába reménykedtem. Testem egyre erőtlenebbé, járásom egyre nehezebbé vált, végtagjaim mindinkább eldeformálódtak. Történt mindez, állandó gyógyszerezés, és az alternatív gyógymódok ezerféle módjának kipróbálása mellett. Egészen addig tartott állapotom romlása, amíg 1999. októberében, egyre gyakoribb lábizom rángásnak következtében elestem, és azóta sem tudok lábra állni.

2000 februárjában, és márciusában három nagy, nyaki gerinc műtéten estem át. Addigra ugyanis 99%-ban lebénultam. Öt hónapig tartó kórházi kezelés után hazatértem. A gyógytornásznőm, feladatként szabta ki nekem, hogy eldeformálódott kezeim erősítésének céljából, írjak, rajzoljak.

Így kezdtem el 2000 nyarán rajzolgatni. Nehezen szokta meg a kezem a ceruza fogását, tartását, irányítását. Filctollat fogtam a kezembe, mivel annak már a papírhoz való érintése nyomot hagy ott. Nem igényel fizikai erőkifejtést. Hátránya, hogy időnként ott is nyomát hagyja, ahol nem kellene!

Virágokat rajzoltam kockás lapra, egyrészt a rajzlapok „pocsékolásának” elkerülése, másrészt az arányok könnyebb eltalálásának, húzásának segítése végett. Majd sima lapra kezdtem festegetni. És mivel nem tanultam rajzolni, Isten keze vezette az enyémet, rámutatva, mintegy véletlenül, a festés fortélyaira. Nézegettem a mások képeit, segítségül kaptam néhány könyvet, amely a rajzolás, festés technikájával foglalkoztak. Számtalan sajátos (csúnya), és majdnem virágkinézetű virágot rajzoltam, ahogy göcsörtös, agyondeformálódott kezem, több mint félévi ceruzafogás kihagyása után kezdett visszatalálni, használatának technikájához. Elképzelni sem képes az, azt a kínlódó akarást, amivel elértem, mostani állapotomat, aki ilyenen keresztül nem vergődött!

Azután a figurák következtek. Csokipapírok figuráinak másolásával, ami igencsak megdolgoztatott, mert azok egyáltalán nem az én „stílusomban” készültek. Így nem is hasonlított a két kép egymáshoz soha. (Óh, hogy örültem, amikor azt hallottam, a képeimet nézegetők szájából, hogy felismerhető a stílusom!) Majd meseillusztrációnak beillő képek következtek. Sok-sok állatfigura, mert emberi arc színét leginkább visszaadó színű filctollra, csak nagyon sokára bukkantam. Számtalan készlet kipróbálása után, egyetlen 30 db-os készletben bukkantam véletlen módon, csak rá, a ritkán használatos lilák, sötétkékek, sötétbarnák, jajvörösek között. A figurás képek maguk után vonzották, a róluk szóló történetek leírását. És sorra születtek meg a képes mesék. Amikor pedig nem mesefigurát rajzoltam – mert már napi munkámmá vált a rajzolás – különböző képeket rajzoltam, festettem. Ösztönszerűen, az emlékeimből, bent a szoba négy fala, és a kerekesszék korlátai között. Ahonnan betegségem a mai napig nem enged ki. Mivel 100%-ban nemcsak mozgáskorlátozott, de rokkant is vagyok, lábra állni nem tudok, önmagam ellátására képtelen vagyok, állandó segítőre van szükségem.

Ez, egy állandóan tevő-vevő, jövő-menő embernek, ép ésszel elviselhetetlen. Talán éppen ezért mondhatom, hogy igaz a mondás: ha Isten elvesz valamit tőlünk, ad helyette mást!

Elvette a lábamat, de visszaadta kezeim olyatén mozgását, hogy az asztalra felrakva „alkossak”. És ezért is nagyon hálás vagyok Neki. Mert megengedte nekem, hogy a teljes kiszolgáltatottság világából elmenekülhessek, egy szép, a magam által felépített világba. Ahol a szeretet, a jóság, egymás segítése lakozik. Ellentétben a mai elanyagiasodott, egymást tipró, a vandalizmust mutató világban.

El kell még mondanom, hogy mindezt csakis úgy tudom megtenni, hogy szerető, mindenben segítő család vesz körül.

Mostanra pedig ott tartok, hogy szeretném ezeket a képeket megmutatni másoknak, és ha valaki érdemesnek tartja arra, hogy értékelje, köszönettel veszem.

 

—o—

2005 Apr 06, 23:31:53

Az üzenet tárgya: Nem búcsúzunk

      Részletek Terikének, drága barátnénknak végzetes betegsége alatt írt leveleiből.

 

(’05. 02. 05.)

“Drága Arikerkém!

 

…és akkor megláttam egy addig nemlátott ablakot. Beírtam a nevem, katt. és bejutottam….

 

Azután meg Csabát faggattam, hogy mi, miért, hogyan – mert tudod én egy kiváncsacsi vagyok, mindent tudni akarok…-, szinte senkihez nem tudtam szólni. Bocsika!!!! Örültem, amikor láttam, hogy te is ott vagy, és remélem ezután már mindig így lesz. Majd sokat csevegünk, hisz eddig minden este kerestelek, mert nagyon szeretlek  :))))))

És a chatra szánt 10-15 percemből, másfél óra lett  :))))))))))) No, kezdhetem előlről a spórolást!!!

De ez a chat-szoba olyan király…., nem?

 

Drága Arikerkém, azt írod, hogy nem volt az rövid levél, amit írtál………. DEHOGYISNEM!!!!!!!!!!!!! Rövid volt. Boldogan olvasnék többet tőled, rólad!

 

Milló puszika…”

 

 

(‘ 05. 02. 12.)

“Drága Arikerkém!

Nagyon jólesik, hogy aggódsz értem 🙂 De, mint írod, következtetek, magadra is jobban kellene vigyáznod!!!!!!!!!!! …… :)))))

Magam is szoktam mérgelődni azon, hogy én már egy jót se nevethetek, egy jót se örülhetek, mert valahol biztosan visszaüt…. De mit tegyünk, mondd drágám, nekünk kell az élethez igazodni, mert az, már nem igazodik hozzánk…

Jó, hogy figyelmeztetsz, ne ijedjek meg, ha nem jelentkezel. Bizony, meg fogok ijedni, és aggódni fogok, mert én ezt parancsra tenni nem tudom. Különben is, csak neked szabad ijedezni?

A csöpögtetett zsíroskenyér ízlett nagyon? Én is szeretem, a hagymát is, utánna meg kiiszom a vízcsapot  :))))))))

Vigyázz magadra, drága Arikerkém!!!!!!!!! Nagyon kellessz nekem – és másoknak is – ne felejtsd el!!!!!!!!!!!

Puszillak szeretettel:

Teriker”

 

(‘ 05. 02. 15.)

“…Nagyon-nagyon sokat gondolok Rád, de bocsáss meg, ma nem tudok írni….

Üres a fejem, nincsenek gondolataim…., semmilyen az idő, és én is semilyen vagyok!!

Most inkább olvasok…, és ha van kedved mesélni, mesélj nekem, boldoggá teszel  :))

Puszika

Teriker”

 

(’05. 02.21.)

“… az utóbbi napokban – nem volt-van még elég bajom, de egy újabb nyavalya is társult hozzá. Olyan üresnek, kótyagosnak érzem magam – lehet, hogy így érzik a részegek! – Még sosem voltam  :)))))))))))))))) – Fáj… a hasam – márha nem üres -, ájuldozok jobbra-balra, szóval: vacak az egész  :(((((((((“

 

(‘ 05. 03. 02. )

“Drága, aranyos, tündéri Arikerkém!

 

Nézem a dátumot, amikor a levelet kaptam tőled – nézem a mait – és írtóra szégyellem magam  :(( Kérlek bocsáss meg nekem, ha tudsz!!!!! És bizony nem csodálkozok – bár nagyon jólesik -, hogy komolyan aggódsz értem, hiszen ezzel én, még úgyabbúl lennék! Már esténként nyaggatom a csajokat, hogy hol vagy, ha nem látlak  :)))))))) Örülök azért, hogy végre vasárnap este, sikerült beszélgetnünk  :))))

Remélem te jól vagy, és nem kapott el, ez a levegőben terjengő lázas-f. nyavalya!!!!! Vigyázz nagyon magadra – már ha tudsz. Látod, én nem tudtam, pedig még egy légy sem száll be hozzám  :))))))) – egyél sok gyümölcsöt, sok vitamint, és, most visszafordítom a mondatod: igyál sok folyadékot!!!!!! Én is megfogadtam, a tanácsodat, mert ennyire a hideg vizet, talán életemben nem kívántam, mint most….”

 

(’05. 03. 08.)

“…Annyira tündér vagy, és mindnyájan azok vagytok, hogy aggódtok értem  :))))))))))

 

SZERETLEK BENNETEKET, NAGYON, NAGYON!!!!!!!!

 

Az elmúlt napok alatt alig csináltam valamit.

Most jöttem rá, hogy az én erőm is “fogyóeszköz”.

A múlkori örökös has….. annyira hazavágott, hogy jóformán – amit még én se nagyon hinnék magamról – semmihez nem volt kedvem.

Csak ültem, egy kicsit festegettem, egy kicsit szunyókáltam, egyszóval gyűjtöttem az erőt.

Nem volt kedvem még ahhoz sem, hogy a számítógépet bekapcsoljam – már pedig ez nagy szó!! – pedig a múltkor már bizakodtam, hogy…..

Na mindegy! A héten már jobban voltam, csak – úgy tűnik – kifáradt a szervezetem.

Ha estig nem változik a helyzet, 5. után, indulok a sutyorból, hogy közöttetek lehessek, mert nagyon szeretlek benneteket!!!!!!!!!!!!!

Te jól vagy? És a többiek?

Ezt a levelet, most elküldöm neked, és kérlek bocsáss meg!!!!!!!!!!

Úgy szeretném tudni, mi van veled, és ezernyi kérdésem lenne,…”

 

 

(’05. 03. 11.)

“Drága, drága Arankám!

Olyan jó, hogy vagy nekem, és hogy olyan hasonló érzésű embernek érezlek, mint ,,tenmagamat,,  :)))))))). Bármi van is, elő tudod venni a humorodat, és az sokszor, többet segít, mint a sírás-zokogás.

Bizony az a ronda betegség, nem kért tőlem sem engedélyt, sem bocsánatot, amiért megtámadott  :))))))). Na, de ez is úgy van, mint a mondás tartja: „mindig azt az ökröt ütik, amelyik húz!” Hát a mindenféle betegség is, előbb annak megy neki, akinek már bőven van….

Remélem már elmenőben van a szervezetemből, de még ma sem igazán mertem tükörbe nézni. Én, akinek az anyukáját, már 3 éves korában összeszidták, hogy nem szégyenli pirosítóval kenni ezt a kicsi lányt ?????????!!!!!!!

Örülök, ha tetszenek annyira a képeim, hogy még másnak is küldesz belőle! Arikám, ezek a szavak okozta érzések, olyan nagyon jól esnek, hogy az el sem mondható. Ilyenkor örülök, hogy megúsztam a 3szoros, hosszú, műtétet, hogy felébredtem a kómából, hogy Isten hazasegített, és a kezembe rajzceruzákat adott….

Nálunk, mostanság játszadozik az idő! Vagy gyönyörűen besüt a nap az ablakon, vagy az utca túloldalára sem látszik a sűrű ködtől…

 

Egyelőre ennyit, drágám….. várom a válaszod, írj sokat!!!

 

Millió puszika neked, szerető tesókádtól

Terikétől”

—o—

 

Drága Terikerkém!

Te pedig találd meg odaát a meséid kéket termő paradicsomfáját.

Meséidben és képeidben velünk maradsz, mert mi is nagyon szeretünk.

2005 Apr 06

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/