H.Pulai Éva : J. M. G. Le Clézió: A láz

A 2008-as Irodalmi Nobel-díj nyertesének, J. M. G Le Clézionak egyik legismertebb regénye, A láz jelent meg most újra, ezúttal az Ulpius-ház Kiadó gondozásában.

 

Szó ami szó, Roch inkább abba a bizonyos kiugró lapockájú fajtába tartozott; nagynak éppen nem volt nagy, csontvázát mindenütt ki lehetett venni a b?re alatt, de kiváltképp mellkasban, ahol a bordák egy sor körívet rajzoltak ki. Válla, könyöke, térde hegyes volt; izmai inkább ványadt inakhoz hasonlítottak; hosszú, éhenkórász képe, kampós orra, mélyen ül? szeme, beesett arca még csak fokozta lénye karikatúraszer?ségét. Mégse volt csúnya; végtére még szépnek is lehetett volna tartani, akármilyen csont és b?r volt is. Járás közben esetlenül, összevissza himbálta a karját, és ezzel szétzilálta a léptei ritmusát. Soha nem nevetett, de ajka körül állandóan enyhe kis mosoly játszott, mintha valami tréfa járna az eszében, és nem bírná elfelejteni. Beszélni alig beszélt, úgyhogy erre vonatkozólag semmi biztosat nem lehetett mondani. Inni sem ivott; id?nként elszívott egy amerikai cigarettát. Igazában senki nem ismerte, még a felesége, Élisabeth sem; barátja nem volt. Délután és este dolgozott, egy utazási iroda információs osztályán, délel?ttjei ilyenformán szabadok voltak. Télen aludt, nyáron kiment a tengerpartra.

 

Abban az id?ben történt, amikor Roch reggelente fürdeni ment; mint rendesen, ezen a napon is kilépett a házból, mely a város szélén állt, fogta a kerékpárját, és elindult a tenger felé. Sokáig pedálozott a part mentén, a t?z? napban. Aztán mikor az országút egyik kanyarulatához ért, a fok közelében megállt, és leszállt a kerékpárról. Fölcsatolta az els? kerék abroncsára a biztosítóláncot, átvetette magát a korláton, és lefutott a kavicsos, cserjés domb lejt?jén a vízig. Ahogy leért, balra tért, s elment egy sor meredek szikla mellett. Pár méterrel odább kis öbölféle nyílt, vizén mindenféle szemét lebegett. Itt fürdött meg, nagyon gyorsan; száradni kiült egy lapos k?re a t?z? napban. Kora délel?tt volt még; ameddig a szem elláthatott, ha egyáltalán el akart volna látni valameddig, egyetlen lélek sem mutatkozott.

A nap forrón sütött; b?rén, arca körül a kis csöppek gyorsan elpárologtak. Parányi holdudvarok maradtak a helyükön szikkadt sóból, csípték a b?rét. Kellemetlen volt; mintha hangyák lepnék el meztelen testét, s ezer meg ezer kis állkapocs rágná dühödten a húsát.

Roch fölkelt és újra megfürdött. Mikor kijött a vízb?l, megállapította, hogy szél támadt. Keleti szél volt, az évszakhoz képest elég h?vös, és hirtelen rohamokban fújt. Roch hátrad?lt a k?lapján, és cigarettára gyújtott; öngyújtóját háromszor is kioltotta a szél. Elszívta a cigarettát, aztán visszafeküdt a hátára, és lehunyta a szemét. Szemhéján piros és lila buborékok kezdtek táncolni. Összevissza úszkáltak, id?nként furcsán balra siklottak, máskor meg egybetolultak, bizonytalan alakzatokká halmozódtak, lófejjé, Afrikává, éjjeli lepkékké, virágcsokorrá, polippá, vulkánná, halálfejjé.

Mikor elege volt bel?le, Roch fölállt, fölöltözött, és elindult visszafelé. Amint fölült a kerékpárjára, távolban, a város fölött megszólalt a déli sziréna. Gomolygó pára emelkedett föl a látóhatáron, egészen közel a hegyekhez; a nap vékony ködfüggöny mögött fehérlett.

Roch hajtani kezdett az úton. Id?r?l id?re lágy zajjal kocsik haladtak el mellette. Tömény h?ség volt, legy?zhetetlen. Vastaggá tette a leveg?t, és Rochnak minduntalan tapadós, fojtó rétegeken kellett átvágnia, melyek szembehömpölyögtek vele. Elkarikázott egy platánsoros bulvár mentén, jobbra fordult, fölment egy lejt?s utcán, balra fordult, át-ment egy fél tucat keresztezésen, közben két piros lámpa, megint jobbra fordult, egy üres grundokkal szegett kis utcába, és megállt a házuk el?tt.

Föltette az els? kerékre a biztosítóláncot, az épület falának támasztotta a kerékpárt, és fölment a lépcs?n. A negyedik emeleten megállt a jobbra nyíló ajtó el?tt, csöngetett, és várt. Néhány másodperc múlva motozás hallatszott a zárban; egy n? jelent meg, hosszú fekete haja volt.

– Te vagy az! Gyere…

Roch bement utána a lakásba. Gondosan bezárta az ajtót, a konyha felé indult, a biztosítólánc kulcsait útközben egy asztalra tette. A konyha meglehet?sen tágas helyiség volt, északra nézett, fehér faasztal állt benne. A red?nyt leengedve, a félhomályban látszott a gázt?zhely kék lángja, valami f?tt rajta egy nagy lábosban. A fiatalasszonyon kigombolva nejlonkötény. Roch elment az asszony el?tt, kezet mosott a lefolyó fölött. Arcát is bevizezte, hogy leszedje róla a sót.

– Jó volt a víz? – kérdezte közben az asszony.

– Nagyon jó volt – dünnyögte Roch. – Lejöhettél volna.

– Ebben a h?ségben…

Roch megtörülte a kezét meg az arcát a konyharuhával. Aztán visszament az el?szobába, az újságot kereste.

– Hol az újság? – kiáltotta, anélkül hogy hátrafordult volna.

– Mi az? – kérdezte az asszony.

– Hová tetted az újságot? – ismételte Roch.

– A szobába – mondta az asszony. – Az ágyra a szobában. Leveled is van.

Roch bement a szobába; a vetetlen ágyon ott volt az újság meg a levél. Roch visszament a konyhába, leült egy konyhaszékre, letette az újságot egy tányér mellé az asztalra, és fölbontotta egy késsel a borítékot.

– Hamarosan eszünk? – kérdezte, és szétnyitotta a levelet.

– Öt perc – mondta a felesége. – Éhes vagy?

– Hm…

– Öt perc alatt megsül a krumpli.

Roch olvasni kezdte a levelet. Tölt?tollal írták, apró bet?s, finom írással, kockás papírra.

Kedves Rochom, kedves Élisabeth!

Itáliai körutamról küldöm ezt a pár sort. Megjártam Milánót és Bolognát, és most Firenzében id?zöm. A borítékban egyébként találsz egy képeslapot, Firenzében vettem. Itt igen nagy a h?ség, de a vidék annál szebb. Megnéztem minden m?emléket és múzeumot, és mondhatom, minden látnivalót láttam. Nagyon szép. Remélem, rövidesen neked is lesz alkalmad ilyen olaszországi utazásra; azt hiszem, megéri. A napokban mamának is írtam, hogy tudja, mi van velem. – Remélem, nem szenved túl sokat a zsábájával. Remélem, nálatok minden rendben van, és nem szenvedtek sokat a melegt?l. A napokban, Milánóban, Emanuellel találkoztam; átutazott ott a feleségével. Fölemlegettük az emlékeinket. Azt mondta, úgy számítja, szabadsága végén meglátogat benneteket, miel?tt visszamegy Párizsba. Most valami h?t?szekrénygyárnak dolgozik, és jól keres. Hát ez az újság. Jöv? kedden már Velencében leszek, és mintegy két hétig maradok ott. A címemet nem adom meg, kedves Roch, mert tudom, hogy úgysem írnál. A miel?bbi viszontlátásig mindkett?töket sokszor csókol:

Antoinette

Roch el?rehajolt a konyhaszéken, megkereste a borítékot, és kivette bel?le a képeslapot. A fénykép kertet ábrázolt, tele pázsittal, vörös virággal, egy cédrussal és a pázsit körül sárga oszlopokkal, árkádosan. A cédrus árnyéka az árkádok alatt szabályos csíkokkal sávozta a napfényt; a kép bal sarkában a szögletnyi égbolt rikítóan kék volt. A lap fonákján, a levél szövegének szánt hely fölött ez állt:

 

FIRENZE

Museo S. Marco – Il Chiostro

Musée de S. Marc – Le Cloître

Museum of S. Marc – The Cloister

Markus Museum – Der Kreuzgang

 

Roch, miután mindent elolvasott, letette a levelez?lapot meg a levelet az asztalra, a boríték mellé. Élisabeth kivette a krumplit a serpeny?b?l, és a tányérokra tálalta; aztán kibontott egy vastag papírcsomagot, két szelet sonkát csomagolt ki, és mindegyik tányérra tett egyet-egyet, a krumpli mellé.

– Ki írt? – kérdezte.

– Semmi, csak a n?vérem – mondta Roch.

– Mit akar?

– Semmit. Olaszországban van.

– Ó! Nem is tudtam.

– Én se. Milánóban van, Velencében, valami ilyesféle helyen. Különben nézd meg, egy képeslapot is küldött.

És kése hegyével a képeslapra mutatott. Az asszony fölvette a levelet és a lapot, átfutotta ?ket, aztán visszatette maga mellé az asztalra.

– Firenzében van – mondta.

– Igen, persze, Firenzében – mondta Roch.

– Szép lehet.

– Aha – mondta Roch.

Az asszony enni kezdte a krumpliját. Roch már majdnem a végén tartott.

A joghurt után Roch fölkelt az asztaltól, fogta az újságot, átment a szobába, és végighevert az ágyon. A h?ség most nagyon nehéz volt; a lehúzott red?nyökön lassan ömlött le a nap, és a leveg?ben zajok úsztak, buborékosan. A falak, a parkett, a mennyezet, az ágynem?, az újság papírja: minden nyirkos volt. Roch alig észrevehet?en izzadt, a mellén és a hátán. Mintha nedves hártyán verejtékezett volna; ez a hártya odaragasztotta a matrachoz. Nem aludt, csak valami édeskés fáradtság ny?gözte le, valami tompa ernyedtség a tagjaiban. Nehézkesen forgatta a leped?nyi újságlapokat, szeme kínosan vándorolt egyik sorról a másikra; ezért aztán folyton ugyanazt a mondatot olvasta, ugyanazt a mondattöredéket, ugyanazt a szót, újra meg újra, anélkül hogy megértené, kihüvelyezné, reménytelenül; jöttek a hírek, isten háta mögötti messzeségekb?l, átugorva óceánok és hegységek sorompóin, érte jöttek, egyedül az ? számára; és ? még csak arra sem volt képes, hogy fogadja ?ket. Látta a szavakat, távoli földrészek képvisel?it, bizarr és rejtélyes kalandok s?rítményeit, ezeket a nyúlfarknyi eposzokat, melyeket a négy világtáj emberei löktek rejtvényként a papírlapra; de ? mindezt soha nem értheti meg. Örökre így marad, szinte rabul egy fürd?kádban, elveszve g?zbástyái mögött, beleszám?zve, belerekesztve, belezsugorítva ebbe a kánikulai délutánba, a fakuló újságlapra tapadt ujjakkal, fülében a lármával, amit a felesége csap a mosogatással a válaszfalon túl.

Pedig kívüle, a falakon túl, ezer meg ezer kilométernyire t?le, események történtek, ritka és képtelen sorsfordulatok, és visszhangjuk, mint egy haragos tömeg moraja, hozzá is elért. Óceánokon, síkságokon, völgyek mélyén lapuló falvakon kell átkelni, krátereket, vasúthálózatokat, magasfeszültség? drótokat, köpésnyi tavakat átrepülni, és az ember megérkezik a történet helyére. Mindent el?készítettek, mindent megérleltek, az eseményeket éppúgy le lehet olvasni a földr?l, mint az újság lapjáról, kereken, más események közé besorolva, melyek fájdalmasan, részvéttel más kalandokat és más mészárlásokat foglalnak össze.

J. M. G. Le Clézio: A láz, fordította Rónay György, Ulpius-ház kiadó, 2008, 284 oldal, 2999 Ft.

 

Forrás: www.litera.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1133 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva