H?vös volt a reggel a tóparton, a Kis Rózsaszín fázósan kucorodott össze.
– Elveszett Pillanatok Birodalma! De szépet álmodtam! – mosolygott magában vidáman, és megpróbált visszaemlékezni az álmára. Jó er?sen összeszorította a szemét, nehogy megszökjön – akárcsak egy aprócska darabka is bel?le -, míg össze nem rakja a fejében az egészet. Az álmok már csak ilyenek! Reggel darabokra hullanak, és ha valaki sietve ébred, akkor az egészet elveszítheti.
– Hogy is volt? Buborékokban vannak a pillanatok, amiket az emberek eldobnak, mert olyan szépek, hogy már fájnak…
Hirtelen, az a szörny? gyanúja támadt, hogy nem is álmodta az egészet, hanem valójában, látta is, azokat a buborékokat a tó felett repkedni. Óvatosan kinyitotta a szemét.
– Nahát! Tényleg! Igazat álmodtam! – nyújtózott elégedetten. – Itt a tó, és a buborékok csak a sötétben jönnek el?… Már emlékszem, mindenre! A Lila Köd hozott ide. De akkor hol van most a Lila Köd?
Kicsit összeszorult a szíve a gondolattól, hogy a Lila Köd csak úgy, szó nélkül, otthagyta ?t. Pontosan nem tudta megmondani miért, de nagyon rossz lett volna, ha a Lila Köd, csak úgy elt?nik.
– Hahó! Van itt valaki? – kiáltotta bátortalanul.
– Hahó! Van itt valaki? – visszhangozták a hegyek.
– Jó reggelt, Álomszuszék! – felelt egy vidám hang valahonnan lentr?l.
– Jó reggelt, Álomszuszék! – visszhangozták a hegyek.
A Kis Rózsaszín végre megpillantotta a Lila Ködöt a víz partján. A Nap sugarai szikrázva ver?dtek vissza a tó tükrér?l. Nem csoda, ha a Kis Rózsaszínt elvakította a reggeli ragyogás. Lelibbent a szikláról, majd félénken megállt a Lila Köd mögött, hogy az ne lássa, milyen zavarban is van.
– Azt hittem álmodtam, hogy itt vagyok. Össze is szorítottam er?sen a szememet, nehogy elveszítsem ezt a szép álmot, de mikor kinyitottam, láttam, hogy tényleg ideálmodtam magamat.
A Lila Köd nem szólt semmit, csak hátrafordult és a Kis Rózsaszínre mosolygott.
A Kis Rózsaszín ett?l még nagyobb zavarba jött.
– Azt hiszem, mennem kellene. A Nagy Szürke már biztosan mérges lesz, hogy ilyen sokáig távol maradtam.
– Igen. Nekem is mennem kell! – sóhajtott a Lila Köd.
– Akkor…, én megyek is! – téblábolt esetlenül a Kis Rózsaszín.
– Rendben – rázta meg a fejét elgondolkodva a Lila Köd.
A Kis Rózsaszín attól félt, hogy nem fog tudni felszállni, mert valami olyan nehéz volt ott bent, és csak húzta, húzta lefelé, de aztán nagy leveg?t vett, és elindult, hogy visszarepüljön a hegyek felett, a városba. Nem szeretett búcsúzkodni, de a hegy tetején eszébe jutott valami, megállt és visszanézett.
– Mikor találkozunk újra? – kérdezte volna, de nem jött ki hang a torkán.
A Lila Köd észrevette a Kis Rózsaszínt, integetni kezdett neki, majd tölcsért formált a kezéb?l.
– Bízz bennem!
– Bízz bennem! – visszhangozták a hegyek.
– Bízz bennem! Hát, persze! – morgolódott magában a Kis Rózsaszín. – De mikor öltöztessem díszbe a szívemet? Vagy a Lila Köd nem hallott még arról, hogy milyen fontos dolog díszbe öltöztetni a szívet?
A rét most egyáltalán nem volt olyan vidám, mint mikor idefelé jöttek. Mintha a lepkék is szomorúak lennének, csak ültek a virágok szirmain és merengve néztek maguk elé. A f?szálak is bánatosan hajlottak egymáshoz, a szél is megpihent egy fa odvában.
– Becsap a világ! – nézett szét mérgesen a Kis Rózsaszín. – Velem szomorkodik minden, pedig csak látni nem enged a szívem.
Dacosan összepréselte a száját.
– Tudom! Akkor is tudom, hogy a lepkék vidáman repülnek és a f?szálak is táncot járnak, ha nem figyelek oda. Csak én nem látom, mert nem láthatom…
Megtörölte a szemét.
– Jaj, miért ilyen nehéz tovább élni, ha egy kis boldogság szelídül a lábunk elé?
Legutóbbi módosítás: 2008.12.04. @ 11:33 :: Pozsa Ágnes
