Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 10.

Mint egy kohóban…

 

 

Az első hetek egyébként is nehézségekkel teli újdonságait csak tetézte a villamosközlekedéssel való ismerkedésem. Fel se fogtam kivételes szerencsémet az öcsémmel. Árpi eleinte nem engedett abból, hogy csak vele együtt próbálkozhatom.

Figyeltem a többieket, ők egymásnak segítettek.

Pár sikeres felszállás után — ami tényleg elég nehéz feladatnak bizonyult — bizony az öcsém nélkül, egy erősebb szobatárssal én is elindultam, nagy merészen. Zsuzsa telefonált ugyanis, hogy vár bennünket hét végén. Árpinak fontos programja akadt, de én az előrehaladott teressége miatt látni akartam a barátnőmet. Árpival decemberig mindegyik rokonhoz elmentünk, még Csillaghegyre is. Gondoltunk a közelítő télre, ami esetleg hosszú ideig nem enged majd kimozdulni. Ebből a meggondolásból is igyekeztem Zsuzsához.

Kértem kísérőt, kaptam is, O. Erzsit.  

Kellemes időt töltöttem velük, láttam a boldogságukat. 

Szerencsére az úton nem történt semmi baj. Az első ajtónál kellett felszállnom, hogy a vezető jól lásson, és el ne induljon, míg fent nem vagyunk. Főleg a karjaimmal emelgettem magam, a jobb bokámat eleinte még kicsit tartania kellett a kísérőmnek, hogy ki ne forduljon. Később egyedül is megoldottam, de csak egy kis ridikült tudtam magammal vinni. Felszállásnál a két botomat, táskámat valakinek át kellett adnom, mert kezeimet a biztonságos kapaszkodás foglalta le.

Külön zsebpénzt kaptak, akik kísérőnek jelentkeztek nehezebben mozgók mellé. Nekem ettől kezdve volt több kísérőm is: O. Erzsi, Kupás Eszti, még Hessz Erzsike is és egy kislány, akinek a nevét sajnos elfelejtettem.

Fontos, hivatalos utakra, vagy rendkívüli esetekre taxicsekket is kaptunk a későbbiek folyamán. Ezt a Kockás Taxi adta az intézet támogatásaként. Persze elsősorban azok vehették igénybe, akik tényleg nem tudtak vagy csak nagyon nehezen, körülményesen — kockáztatva még a balesetet is — járművekre felszállni.

Ritkán kértük a kényelmes taxit. Akinek gyenge volt a karja az tényleg hihetetlen módszerrel, de felvarázsolta magát a járművekre. 

˜A villamos alkalmasabb volt nekünk a busznál, mert az utóbbi nem garantáltan áll szorosan a járdasziget mellé, de az előbbi a sínjei miatt kénytelen. Járdasziget nélkül az alsó lépcső a talajtól számítva nem a leküzdhető magasságok közé tartozik annak, aki attól boldog, ha az akadálymentes, sima talajon szimplán lépegetni képes.˜

Történt egyszer, hogy a járógépes, mankós, botos lányok közül néhányan együtt utaztak villamossal. A megszokott nehézségekkel, de baj nélkül indult a kirándulás. Szép sorban, egymást követve emelgették lefelé a gépes vagy csak rozoga lábakra nehezedő súlyukat így füzért alkotva a lépcsőkön. Amikor a legfelsőnek a lépése rosszul jött ki, zuhant, lesodorva az előtte „épp, hogy megúsztam” ügyeskedőket. 

Egy nagy össze-vissza kupac keletkezett a járdán, amiből botok, mankók és járógépes lábak, valamint kínosan vigyorgó arcocskák látszottak ki. Aztán az egész társaság válogatni kezdett; — „ez a te géped, ez az én lábam, amaz pedig az ő mankója” —, végül ott összegabalyodottan ülve előbb kuncogás, majd hatalmas nevetés tört ki rajtuk.

A többi utas rémüldözött, majd megbotránkozva szólt valaki:

— Maguk szerencsétlenek! Legalább ne röhögnének!

Legsommásabb megjegyzést tette, aki undorral fordult el:

— Ezek hülyék is! 

Hűű, ez csak olaj volt a tűzre. Senkinek nem tört el semmije, kis segítséggel fel is tudtak állni… persze, csak a görcsös kényszer-kacaj oldódása után, mert addig semmihez nem volt erejük. 

A fuldokló röhögésre számtalan a magyarázat: Például zavart kín okozta kényszerből, de a helyzetkomikum egészséges felismerése okán is. Különben sem történt semmi sérülés és mi nem éreztük olyan tragikusnak az életünket.

˜˜

November 19- és 22-én megtörténtek az első beszámolók a gimnáziumban. Oda taxival mehettem.

Félelmem — az új tanári kartól — felesleges volt. Jól, magától értetődően fogadtak. Én pedig megtanultam az anyagot, felkészülten, nyugodtan álltam a kérdések elébe. Eredményeimnek az egész intézet velem örült.

Úgy kezdtünk egymással viselkedni, mint egy rendes családban szokás. A gyengébb tanulókat kérés nélkül is korrepetáltuk, a következő zsebpénz osztásakor mégis jóleső meglepetéssel vettük fel a kiutalt plusz jutalmat, ami ezért járt.

A „pipike ügy” keserűsége feledésbe merült, már csak nevetve említettük nagy ritkán.

O. Erzsi ropogósra keményített nővér-ruhájában és frissen mosott hajával szorgalmasan járt a bácsikhoz, ahol újra a kedvencük lett. Egymás közt és Mária ménivel is megtárgyaltuk, milyen is a helyzet — odaát. Egyszerű. Öreg bácsik ők család nélkül; fiatalokat, hozzátartozókat hiányolni kényszerülnek. A háborút túlélték, a hadifogságot megúszták, mégis régóta az intézmény foglyaiként élnek. Így hálásak egy fiatal arc mosolyáért.

˜˜

December elején rövidke, szomorú levelet írt az anyukám:

”Gyurika bácsi, aki segített nekünk ide bekerülnöd, december elsején csendesen elaludt, örök álomra zárta le a világot soha nem látó szemét, de ’odaát’ talán ő is fényben élhet tovább.”

A hírrel megrendülten siettem Kránitzhoz, ő még el is pityeredett. Felidéztük a kissé kenetes, megmosolyogtató modorát, meg főleg a barátkozó segítőkészségét. Azt kívántuk neki mi is, hogy pihenjen békében.

A közeledő hosszú szünetre készültünk. Apróságokat vásároltunk a spórolt kis pénzecskénkből és az otthoni ünnepekről álmodozva, tervezgetve beszélgettünk — egyre gyakrabban.

Icu, a Mexikói útról jött kislány ágyszomszédom volt. Ő sohasem csatlakozott ezekhez a beszélgetésekhez, nem is igyekeztünk bevonni, tudva milyen elutasító, ha bizalmasabb közeledést észlel, bármilyen jó is a szándék. Csendben figyelte a mi nagy készülődésünket, aztán egyszer csak magától szólalt meg, elég meglepő mondattal:

— Mit vagytok úgy oda? Azt hiszitek, ugyanúgy várnak otthon mindenkit, mint ahogy azt ti képzelitek?

Döbbenten némultunk el. Néhányan a bizonygatást még furcsának és feleslegesnek is gondoltuk volna. Aztán egy kisebb hangzavar következett, amiből végül mégis előkerültek az otthonról kapott levelek. Ezekkel a kedves sorokkal addig, úgy éreztük, nem illik dicsekedni, nehogy fájjon a szíve annak, akit senki nem hív haza. Amiben írják a szülők, testvérek vagy rokonok, hogy várnak ránk.

Icu keserűen elhúzta a száját, mikor hozzátette:

— Majd a szünet után dicsekedjetek. 

Annyira felháborította a lányok többségét ez a hang, hogy parázs vita kerekedett.

Feléje fordultam:

— Áruld el végre, te mit tudsz a családodról?  

— Mondtam már, hogy engemet eldobtak, ezért engemet egyáltalán nem is érdekelnek a szüleim. Lelenc vagyok. Amikor meglátták, hogy nyomoréknak születtem, gyorsan túladtak rajtam — mondta cinikus, eltorzult arccal.

Makacs lettem:

— Ezeket te honnét tudod? 

— Rájöttem. Pár napos csecsemőt mi másért tennének a lelencház küszöbére? — Erre csend lett. 

— Mikor volt ez? Nem háború alatt? — villant fel bennem egy mentő gondolat.

— Nem mindegy? — méltatlankodott.

— Már hogy lenne mindegy! Gondold el, mi minden történhetett velük! — kezdtem lelkesedni, mert ez volt az első alkalom, hogy Budai ebben a témában szóba elegyedett velünk. A többiek is kezdtek körénk gyűlni. Mindenkinek volt ötlete, hozzáfűzni valója. Kezdtük teljesen beleélni magunkat, hogy végre meggyőztük Icut, amikor nagy dühösen leintett bennünket:

— Békén hagynátok végre!? — és odacsapott formás kis kezével az ágyra terített plédre, amin ült. — Ha akartam volna, már megkereshettem volna őket vagy ők engemet. De nem akarták! Épp’ ezért én se akarom! — Ezt már úgy kiáltotta, jelezve, hogy ide ő pontot tett és nem tűr semmi beleszólást.

Szépen elcsendesedve széledt el a lelkes kis csoport. Pedig már mindenkit az érdekelt volna, hogy miért nem sikerült senkinek megtalálnia a hozzátartozóit. Ezt azonban egyelőre nem lehetett tőle megkérdezni.

Icu ezután furcsa, lapos pillantásokkal méregetett végig bennünket, főleg engem.

Az intézetben futótűzként terjedt a vitánk híre, sőt én Árpinak is elmondtam. Ő hét végén hazautazott és otthon elmesélte Icu történetét. A mi drága szüleinkben rögtön működni kezdett a segíteni akarás. Írtak egy közvetlen pár sort, amiben meghívták a kis vadócot hozzánk a karácsonyi szünidőre. Nem kerteltem, hanem Icu kezébe nyomtam a levelet, felkészülve akár a vad elutasító reagálásra is. Meglepő párbeszéd következett:

— Köszönöm a meghívást, ezt biztos te találtad ki. 

— Nem. Ez a szüleimnek jutott az eszébe, mert az öcsém mesélt rólad.

— Rólam, az Árpi? — elhűlve ejtette le kezét a levéllel. 

˜Nem túlzok, ha egyre állítom: ennek a névnek varázsereje volt. Említettem már Árpi egészen rendkívüli népszerűségét Malvinkától Mária nénin keresztül a lányokig. Egy idő után én vele kapcsolatban még arra is kaptam engedélyt, ha fáradtan, a munkából jövet beugrott hozzám, nem nekem kellett hozzá a portára lemennem, hanem a házszabályokkal ellentétben felengedték az emeletre kicsit pihenni. Csak a szobánkba nem jöhetett be (akkor még). Ha délután jó film ment a TV-ben, ott maradhatott az ebédlőben megnézni.

Persze előzékeny, tisztelettudó és segíteni is kész volt, nem kellett őt nagyon kéretni. ˜ 

A leejtett kéznél tartottam: A kíváncsi szobatársak figyelő csendje mellett, Icu tétovázva nyögte ki:

— Tényleg akarjátok? 

— Persze — mondtam reménykedve.

— Jó. Akkor elmegyek — jelentette ki szinte kegyesen, mint egy ajándékosztó. Megkönnyebbülve nevettem el magam, egyesek még tapsoltak is.

 A következő időben egyre több kérdésére kellett válaszolnom; kinek mit kellene vinni, mit szoktunk az ünnepekre főzni, hányan leszünk otthon, stb… stb.

Megenyhülten csatlakozott az egyre lázasabban készülődők táborához nem titkolva, hogy szorong is azért egy kicsit. Mi csendesen figyeltük. Mintha barátkozóbb kezdett volna lenni mindenki mással is. Esténként egyetlen szórakozásunk szolgáltatója volt a tévé, velünk böngészte a műsorújságot és együtt vonultunk ki nézni, amit kiválasztottunk.

Kint az enyém mellé rakta a székét, hogy közben megbeszélhessünk ezt-azt. Egyszer aztán egy film kellős közepén elkezdett szaladni a kép, megállíthatatlanul, ami akkoriban gyakran előfordult a nem csúcsminőségű készülékeken. Nagy bánatunkra napokig nem jött szerelő. Ekkor Mária néni engedélyt kért a bácsik gondozóitól, hogy néha néhányan mehessünk hozzájuk valamit megnézni. Válasz: Amikor ők is nézik, akkor páran mi is átmehetünk, örömmel látnak bennünket. Első este orosz háborús filmet adtak, Jó emberek között címmel. Négy-öt lány — köztünk Icu is — bekopogtunk a bácsik társalgójába. Kedvesen ültettek le bennünket.

Háborús menekülők közül elveszett kislányról szólt a történet, akit az övéitől messze elsodornak a zűrzavarok. Egy család befogadta, az édesanyja sokáig hiába kereste. Arra emlékszem, hogy a végére mégis egymásra találtak, boldog vége lett a filmnek.  

Meghatott könnyeinktől észre sem vettük, mikor tűnt el közülünk Budai, de az ágyára borulva találtunk rá a hálóban. Kibontott, fényes hajzuhataga derekáig betakarta a hátát, arcát a párnába fúrva rázta a zokogás. 

Próbáltunk szólni hozzá, aztán beláttuk, hagyni kell. Aki sírni tud, annak szíve is van. Ezek a könnyek jót fognak neki tenni, lemossák azt a ráerőltetett kérget, amire semmi szükség…

Vállának görcsös rángása lassan csillapodott, aztán tényleg valami csoda következett.

Csoda? Nem. Inkább csak a hetek óta érlelődő, elnyomott gondolatai törtek fel a film hatására.

— Szerintetek egyszer én is így találkozhatnék az anyámmal? — szipogta bele az elázott cihába.

Összenéztünk, és csak ekkor álltuk körbe. A döbbent csendben valaki halkan megszólalt: 

— Erről akartunk meggyőzni, de te nem hagytad — és máris behúzott nyakkal várta a támadó választ, de más következett.

— Pápay, szerinted én is így megtalálhatnám a szüleimet? — kérdezte egészen elvékonyodott hangon, még a párnába eldugott arccal. 

— Nem tudom, miért sikerülne most, ha a nevelőintézetnek eddig nem sikerült — kockáztattam meg tűnődve. 

Ekkor hirtelen megfordult, felült. Az arcára tapadt tincseket energikusan hátradobta, nagyot szippantott az orrán.

— Álljon meg a menet! Soha nem is keresték, mert nem engedtem — vágta ki a meglepő, erélyes választ. 

Tátott szájjal néztünk egymásra és nagy izgalomba jöttünk.

Azon az éjszakán alig aludtunk valamicskét. Csak az olvasólámpa égett, nehogy felrohanjon Malvinka a kivilágított ablak láttán. Senki sem volt álmos.

Mire mégis eldőltünk a kimerültségtől, addigra kisütöttük, hogy ezt egyedül nekünk kell megoldani. Méghozzá teljesen titokban, hogy a remélt sikert és dicsőséget nehogy az intézet, hanem csakis mi zsebelhessük majd be. (Ó, gyermeteg önzés!!) 

 

A 2-es lakói fekete Mária nénivel, balrólÁllnak: Bakos Marika, Vass Éva, Mária néni, Erdei Irénke, O.Erzsi, Pápay Aranka, N.Nóra, Wágner Marika, Hatvani MargitÜlnek elől: Budai Ica, Telekdi Joli, karfán: Kupás Eszti és Kovács Margit(Csöpi)

Először azt tisztáztuk, milyen kiindulópontra támaszkodhatunk. Néztük a lázas sietséggel előkotort személyi igazolványát. Születési hely: Felsőzsolca. Anyja neve: Budai Anna.

— Lány volt — jegyezte meg egy bátortalan hang.

— Na. Ha lány volt, lehet, hogy titokban szült. Egy ok, amiért el kellett hagynia téged — kaptam fel a fejem és láttam felcsillanni a reménykedő fényt az anyára vágyó vadóc szemében.

Gondolkodtunk: Anyakönyvi hivatal? Vagy…? Mi van még?

— Mi lenne, ha írnánk a felsőzsolcai tanácsnak? 

Helyeslő hangok.

— Ki írja meg? 

Kis csend… Rám néztek.

— Jaj, ne! — próbálkoztam kibújni, de lehurrogtak. Biztosan igazuk volt, de én féltem egy kicsit. Megfogalmaztuk hát közösen, hogy a mozgássérült intézetünkben él egy lány, akit ekkor és ekkor az ottani anyakönyvben Budai Ilona néven jegyeztek be… és a többi…

Címzettnek a tanácselnököt gondoltuk, aztán ő biztosan küldi a megfelelő helyre, vagy nekünk ad címet, ahová majd írnunk kell. 

Ezután nehezen jött álom a szemünkre. Icu is sokáig forgolódott.

Igazi kis érző közösséggé alakított bennünket ez az izgalmas, közös titkunk és bátor kezdeményezésünk!

Levelünket másnap szépen letisztáztam, hozzáírva, hogy Icunak nem eltartóra van szüksége, ő varrónőnek tanul és a gimnázium első osztályába is jár, de szeretné tudni kik a szülei. Mindene megvan, megáll a saját lábán, csak a hozzátartozói szeretet hiányzott az eddigi életéből, a tudat, hogy a háttérben neki is van családja.

Aztán az ozorai címemet írtam a borítékra, nehogy felbontsa itt valaki az érkező választ vagy — mint a hivatalos leveleinket — ezt is be kelljen mutatnunk. Gyorsan anyuéknak is megírtam, hogy érkezik majd egy levél az én címemre, de az Icunak szól.

A gépezet beindult, izgatottan, cinkos-némán vártuk a fejleményeket.

˜˜

Hamarosan váratlan öröm is a segítségünkre sietett az életünk jobbításában, amit Olgi barátnőm figyelmessége okozott.

Legutóbb otthon azt panaszoltam, hogy milyen rossz az eddig folyton hallgatott rádió és zene nélkül. Újat vásárolni nem tellett, de Olginak volt egy hordozható, de adapterrel hálózatról működtethető készüléke, amit ők nem használtak. Ezt küldte el nekem Árpival az én és szobatársaim nagy-nagy örömére. Ekkor derült ki, hogy mennyire fontos mindenkinek. Rögtön otthonosabbá vált a szobánk. Beköltözött hozzánk — természetesen külön engedéllyel! — a tánczenétől mesejátékig, amit csak akartunk.

Néha még Mária néni is így jött be:

— Te Aranka, meghallgatnám a híreket.

Büszkén ültettük le a mi rádiónkhoz, ha a hírekre nem is voltunk annyira kíváncsiak.

Közben minden más ment a maga útján. Árpi nekem nem csak a rádiót, de vegyes új híreket is hozott hazulról. Apu próbál leszokni a cigarettáról és hízott pár kilót, de nélküle nagyon ingerlékeny, valószínűleg inkább a kényszerpihenőtől; és hogy családfenntartó öcsém, megkapta a behívót, ha bevonul nem lesz kereső a családban!

Ahogy mindenkiéről, az én otthoni gondjaimról is értesültek az intézet vezetői. Domi néni orvosi és tanácsi igazolásokat kért apu állapotáról az egészségi és anyagi helyzetről, adott hozzá pár ajánló sort és egy címet, ahova a kérelmünket el kell küldeni. Ezzel a háromszáz forintra taksált térítési díjam csökkentését — esetleges elengedését kérhetjük —, sőt ezt a kérelmet a felmentését kérő átigazítással Árpi is beadhatja a honvédséghez — mondta.

Rohanvást közeledett a szünidő, mégis lassúnak tűnt az idő múlása. Pedig Mikulás estet is rendeztünk, műsort állítottunk össze, ráadásul engem is rábeszéltek, hogy cumisüvegből málnaszörpöt igyunk hárman versenyezve (nagy sikerünk volt!), de versmondás, ének is szerepelt a repertoárunkon. Tombola és büfé színezte a programot. 

Egy hétköznapon a szokásosnál hangosabb zsibongásra lettem figyelmes és kimentem a folyosóra, körülnézni. A csoportosulás középpontjában csinos, magas, barna lány állt. Felpillantott és találkozott a tekintetünk. Nagyon ismerősnek tűnt a ragyogó szemű, vidám arca. Később a napi teendőim közben ugrott be, hogy kire emlékeztet. Hasonlított egy Ozora mellett élő családra.

— Ki ez a lány? — kérdeztem Icutól.

Orsós Irén.

A névazonosságra felkaptam a fejem.

— Hová valósi? 

— Valahová Szabolcsba. Aranyos lány, ő is a Mexikói útról jött ide.

— Mi a baja?

— A karjait lerágta egy malac — közölte Icu, mintha csak azt mondta volna, hogy reggel fel szokott kelni.

A rémült arcomat látva, folytatta: 

— Tudod, nagyon szegény cigányok a szülei, és amikor pici volt csúszott-mászott az udvaron, ahol a malacok szabadon járkáltak.

Nem kérdeztem többet, egyszerre ez is elég hátborzongató volt.

Aztán még aznap láttam őt közelebbről, amikor valami összeírással szaladt körbe a házban. Ámulatomhoz a csodálatom párosult.

Irén szétterítette a papírjait, a bal karja a rövid ujjú blúzból tenyérnyire látszott ki, könyök felett végződött. Jobb keze a csukló felett, kézfej nélkül.  A tollat a két csonk közé fogta és gyöngybetűkkel írta be a válaszainkat a kérdőív rubrikáiba. Fel se merült, hogy helyette beírjuk. Közben elmesélte, hogy most érkezett vissza az NDK-ból és — sajnos — az ott kapott műkezeket nem bírja megszokni, ügyetlen vele. A’nélkül begombolja a blúzát, azzal még nem sikerült. 

— Hogyan kerültél ki Németországba? — kérdeztem.

— Érkezett egy német delegáció, ahol kézbesítő voltam. Találkoztunk, és rögtön patronálni kezdtek. Ki is vittek és ők szervezték meg a rehabilitációs elhelyezésemet oda, ahol művégtagokat is kaptam. Tanítottak is élni vele, de én haza akartam már jönni.

— Itt fogsz lakni az intézetben? 

— Á, nem. Csak látogatóba jöttem, meg ezt a felmérést készítem.

Még sokat kérdezgettünk tőle, de az egyik kisebb csendet kihasználtam:

— Nincs véletlenül rokonod a Dunántúlon?

— Nem tudok róla, de attól még lehet. Miért?

Beszéltem neki a fürgedi Orsósokról. Nevetett rám a rájuk emlékeztető arcával.

— Sokan vagyunk ám, de jól szétszórva. Biztos rokonok. Milyenek?

— Vegyesek.

˜Ozora mellett egy kisebb településen él egy cigány család, jellegzetes vonásaik a népes família minden tagján annyira erősek, mások, mint a többi, hogy kapásból meg lehet mondani, hogy ők az Orsós család tagjai. Mezítlábas, füstszagú, éppúgy akadt köztük, mint ápolt, jól öltözött is. Kreol bőrű kerek arc, gyönyörű nagy, fekete szemek, barna haj. Az örök mosoly éppúgy jellemző rájuk, mint az, hogy rendesen jártak be a falusi iskolába. Ezért is ismerhettem őket.  

Évek múlva, mikor már otthon dolgoztam, az ozorai Szikra KTSz varrodájából egy feltűnően szép, karamell színű lány jött hozzám egy fiatalabb fiúval. Oda a szomszédos Fürgedről járt be a lány naponta autóbusszal. Vele küldték megjavíttatni a beteg óráikat az ottlakók. Később varrodai munkatársai is megbízták ezzel. Legtöbbször ő, de néha piacnapon a fürgedi tulajdonos jött a kész órákért. Amikor beírtam a vállaló könyvembe, előre kérdeztem:

— Ugye Orsós névre írhatom mindegyiket?

— Igen — nevetett rám a lány Irén arcával. — Azért hoztam el az öcsémet, mert lehet, hogy ő jön majd értük, ha elkészülnek.˜

 

Szidu gyakran bejött a szobánkba, apró kis bújával-bajával. Olyan kedvesen tudott panaszkodni! Kérte, hogy meséljek valamiről. 

— Úgy szeretem hallgatni, ha mesélsz — mondta és élvezettel végighallgatott, bármiről beszéltem. Megette, amivel megkínáltuk és vidáman, megnyugodva ment el. A 2-es lakói is szerették őt, szívesen látták, hogy időnként nem csak a saját szobájában vigasztalódik, pedig az egyik legjobb társaság került ott össze.

Janny Juli az öntudatos, Nemespanny Ági és Faragó Erzsi a két főiskolás is ott lakott, és Nagy Mari, aki szépen festett a Kisműhelyben és született fodrásztehetség volt, rendezvények előtt rengeteg lányt varázsolt át hétköznapiból egyedivé a szép kontyokkal és hajkölteményekkel, amiket fésülni tudott. Mari is a Dunántúlról jött, az Ozorához közeli Tolna községből. Finom süteményt kapott egyszer otthonról, amiből kóstolót küldött nekem egy szép, kicsi zsolnai porcelántányérkán. Amikor visszavittem a tálkát, benéztem, senkit nem láttam a hálójukban, ám nekem el kellett sietnem otthonról. Bizony illett volna megvárnom a személyes találkozást, de nem. Én elkövettem a hibát, hogy az ajtajukhoz legközelebb álló kisasztalra tettem az apró tálkát és gyanútlanul figyelmeztettem a kint járkáló szobatársát, hogy az a Marié, én hagytam ott, mert nem akartam az üres hálójukba bemenni. Későig nem is leszek itthon, mégis szeretném, ha már visszakapná. Ő készségesen mondta, hogy Mari rögtön jön, szólni fog neki.

Ez a lány, a velem egy csoportban érkező, nagyon furcsa, erősen kifestett és dohányszagú, mondhatni: férfias külsejű L. Ibolya volt. Külsőségek alapján ítélkezni sohasem helyes, de mi nem is ezt mérlegeltük, hanem a mozgássérültségén felül a feltehetően nehéz sorsával próbáltuk magyarázni, megérteni, elfogadni olyannak, amilyen. Azonban ő maga hívta ki a sorsot, követett el durva hibákat. Hol pénz tűnt el egy táskából, hol harisnya a szárítóról. Ezeket a tárgyakat nem lehetett volna azonosítani, hiába kezdtek kutatni. De ő — érdekes módon — mindig éppen akörüli időben sompolygott arra, miután az ominózus hiányt észlelte valaki. Véletlen egybeesés is lehetett — próbálták menteni, mégis, néhányan kezdtek gyanakodni, vádaskodni. Erről én nem tudtam, amikor otthagytam a kis Herendi-tálkát a terasz asztalán. Akaratlanul, naiv-ostobán én segítettem hozzá ahhoz a lopáshoz.

Egy porcelán hamutálat már lehet keresni, mert az egyedi darab, ráadásul senki más nem tartózkodott azon a helyen az értékes kis tárgy eltűnése idején, csak Ibolya. Az azonnali hivatalos razzia eredménye: ott lapult a szekrényében az elveszett tárgy. Ezek után minden addig eltűnt holmiról vallott. Méghozzá a vállát rándítva:

— Sajnálom. Kellett az ára. Nekem még cigire sem elég az a kis zsebpénz — közölte reszelős hangján.

Minket jobban megviselt ez az esemény, mint amit a tettesen látni lehetett. Nem úgy nézett ki, mint aki tisztában van tettének súlyával. Egyenes következmény az azonnali kicsapása lett. Ezt is úgy fogadta, hogy az ellenséges világ mindig is ilyen vele.

Felnőttebb volt annál, berögzült felfogással, hogy merték volna felvállalni a megnevelését? Nem ítélte erre elég felkészültnek magát az intézet, a felettes szerveik? Esetleg a nőietlen külső mögött felfedeztek olyasmit is, ami nemkívánatos lehetett a lányokra nézve? Ez mind lehetséges. Mostani felfogásom szerint azt hiszem, az intézetnek felelősséggel kellett volna gondoskodna a további sorsáról. Az biztos, hogy a környezet — amiben felnőtt —, az nevelhette belé, hogy attól kell elvennie, akinek van. Nem tudjuk, hogy tettek-e bármit is érte, hogy ne csússzon tovább lefelé… Ez bizony nem valószínű… egyáltalán nem az! Számunkra így végződött Ibolya története. Többé nem hallottunk róla.

Szerencsére, lopásra többször — az én öt évem alatt — nem került sor az intézetben.  Akadt más, épp’ elég, negatív, de pozitív történet is.

Nagy Mari hamarosan férjhez ment és elhagyta az intézetet, látogatóba bejárt, egyszer közölte az örömhírt, hogy kisbabát vár.

˜Már csak Ozorán egy levélből olvastam, hogy később aztán a tündéri lánykával együtt érkezett. A kislány gyönyörű, szőke lokniiról nem tudták eldönteni, hogy isteni adomány-e az vagy a hajszobrász anyuka műve. A lényeg a fontos: volt miből készíteni a loknikat. Olyan angyalkáról álmodtunk valamennyien!

Írták, Mari boldognak látszott, mégis arról panaszkodott, hogy a négy fal közt élni nagyon nehéz még akkor is, ha olyan rendes férje van az embernek, mint neki és olyan kincse, mint az ő babája. A Kisműhely, mi és a munka hiányzott neki.

Ki is talált magának egy testre szabott foglalkozást, a selyemfestést. Kendőket festenek. A férje évekkel ezelőtt meghalt, a fürtös angyalkából is asszony lett azóta, Mariból pedig nagymama.˜

No, de Icu karácsonyáról akarok mesélni!

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/