Horváth János : A feladat

Egyszer megpróbáltam megérteni, hogy miért kell mindenkinek átesni ezen a próbán. Vannak, akik nem képesek megtenni. Azok sem lehetnek kevésbé alkalmasak, csak képtelenek rá, hogy ezt megtegyék.

 

 

– Félek, – mondta Jé.
   – Mit?l?
   – Nem tudom, csak ez az érzés, itt belül. Félelem, azt hiszem.
   – Nem vagy biztos benne?
   – Nem tudom. Amikor Zére gondolok, és a feladatra, mindig ezt érzem.
   – Nincs okod rá. Zé senkire nem haragudott meg. Szigorú, az igaz, de még nem bántott senkit, mert nem tudta végrehajtani a feladatot.
   – Én nem vagyok olyan biztos ebben. Egyszer megpróbáltam megérteni, hogy miért kell mindenkinek átesni ezen a próbán. Vannak, akik nem képesek megtenni. Azok sem lehetnek kevésbé alkalmasak, csak képtelenek rá, hogy ezt megtegyék.
   – Rosszul látod. A feladat mindenkinek fontos. Csak így lehetsz te is utas, ha megteszed.
   – Igen, azt hiszem, igazad van. Mondd Té, te els?re megtetted, meg tudtad tenni?
   – Igen, megtettem. Nem is volt olyan nehéz.
   – És, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nem sikerül?
   – Sikerülni fog. Tudom.
   Jé felállt. A t?z még égett, de már nem volt ereje. Té nézte egy darabig a parazsat, aztán határozott mozdulatokkal taposni kezdte. A lángok egy pillanatra fellobbantak, majd lassan kihunytak. Hosszú, és vékony füstcsík szállt fel az égre. Korom sötét lett.
   Té el?vette a lámpáját, és belekarolt Jébe. Lassan, óvatosan elindultak az ?rhajó felé. Aludni kell, tudták, csak úgy sikerülhet, ha kipihenik magukat. Korán reggel Té f?zött egy kávét, és felébresztette Jét. Eljött a nagy nap, a feladat végrehajtásának napja. Tudták, nem hibázhatnak, Jének els?re meg kell tennie, és szintid?n belül. Té kinyitotta szekrényt, és kivette a kis dobozt, amiben a tárgy volt. Jének mindössze két perc állt a rendelkezésére. Tudta, ha hibázik, nem lehet utas. Legközelebb hét év múlva tehet újabb kísérletet. Érezte, annyi ideje már nincs.
   Jé Kivette a dobozból a tárgyat, és a balkezébe vette. Jobb kezét felemelte, és várta a jelet. Té lenyomta a stoppert, és intett. Jé azonnal elkezdte a tekerést, és gyors mozdulatokkal forgatta a tárgyat.  A keze egy pillanatra sem állt meg, csak akkor emelte fel a kezét, amikor készen lett. Egy perc, huszonhét másodperc, és mind a hat szín a helyére került.
   – Utas lettél te is – kiáltott fel boldogan Té, és átölelte Jét. – Holnap jön értünk a nagy hajó, és visszamegyünk a földre.
   – Nem is volt olyan nehéz – mondta Jé, és hálásan nézett Tére. – Negyven év után újra otthon.

(Budapest, 2008. július)

Legutóbbi módosítás: 2008.12.17. @ 11:38 :: Horváth János
Szerző Horváth János 172 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.