Tegnap Vihánckával voltam.
Viháncka húsz éves lesz vasárnap, és ha együtt vagyunk folyton nevet.
Megesküdött rá, hogy nem rajtam. Szóval, Viháncka csupa der? és kacagás.
Pedig áááá, dehogy!
A bátyja, másfél éve felakasztotta magát, ? meg beleszeretett egy narkós srácba, úgyhogy kész csoda, hogy Viháncka mosolyogni tud.
És elmesélte, az utolsó napot. Az utolsót, miel?tt a tesója felakasztotta volna magát.
Én persze, azt hittem, biztosan nagyon szerették egymást, mert egy Vihánckáról el sem tudom képzelni, hogy ne szeresse a bátyját, de mondta, hogy akkoriban soha nem beszéltek egymással, mert „apunk, meg anyunk” – Viháncka csak így hívja a szüleit -, szóval, apunk meg anyunk folyton veszekedtek, és Viháncka az anyunk mellé állt, a tesója meg az apunk mellé. Szóval, amiért apunk meg anyunk összevesztek, ezért Viháncka sem beszélt a tesójával.
És persze, azon az utolsó hülye napon, mikor Viháncka mondhatott volna valamit a tesójának, duzzogva belebújt a történelemkönyvébe, és egy szót sem szólt a bátyjához. Akkor Viháncka már nem is lakott anyunknál, mert kibírhatatlan volt a helyzet, hanem keresztanyumnál volt, és amikor a tesója megunta, hogy Viháncka nem tör?dik vele, akkor csak ennyit mondott:
– Na, csá!
Mire Viháncka így felelt:
– Helló.
És most, hogy már tudja, hogy ezek voltak az utolsó szavai, most már minden hiába, nem mondhatja meg a bátyjának, hogy mennyire szerette. De azóta, Viháncka soha nem mulasztja el, hogy elmondja annak, akit szeret, hogy szereti. Mert persze mindig azt hisszük, hogy nem ez az utolsó pillanat, és majd egyszer rendbe jönnek a dolgok, vagy sem, de fontosabb dolog haragudni, mint elmondani, hogy szeretlek.
Viháncka már tudja, hogy ez nem igaz.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.10. @ 08:08 :: Pozsa Ágnes
