– Nahát, te még itt vagy? – dörzsölte meg reggel álmosan a szemét a Kis Rózsaszín.
– Itt vagyok. Persze hogy itt vagyok –, jelentette ki magától értet?d? hangon a Lila Köd. – Vigyáztam az álmodra.
A Kis Rózsaszín jóles?en nyújtózott egyet.
– Ez igazán kedves! – gondolta magába. – Kedves dolog vigyázni valaki másnak az álmára.
De ahelyett, hogy megköszönte volna, felült, és nagy kerek szemekkel, mint aki semmit sem ért, ártatlan hangon megkérdezte.
– Te tudsz vigyázni az álmomra? Én azt hittem, az álmokra nem lehet vigyázni.
– Pedig lehet! – húzta össze szemöldökét szigorúan a Lila Köd. – Itt ültem, és vigyáztam az álmodra, hogy el ne lopják.
– Hogy el ne lopják… – mosolygott szemtelenül a Kis Rózsaszín. – És mi van, ha valami borzasztóról álmodtam? Azt bizony, jobb lett volna, ha ellopják, mikor alszom.
– Borzasztóról álmodtál? – kérdezte aggódva a Lila Köd.
– Nem – vallotta be szemlesütve a Kis Rózsaszín. – Igazság szerint, gyönyör?t álmodtam.
– Na, látod! – sóhajtott diadalmasan Lila Köd. – Aki nincs egyedül, az szépet álmodik. És a szép álmokra vigyázni kell.
A Kis Rózsaszín zavarba jött. A kék madár jutott eszébe. Akkor érezte ilyen jól magát. De aztán huss! Egyik pillanatról a másikra elszállt. Mi lesz, ha ez a Lila Köd is elt?nik egyszer? Már épp kezdte megszokni, hogy jól elvan egyedül.
– Közelebb ülhetek? – kérdezte váratlanul Lila Köd.
– Közelebb? Mégis minek? Elég közel vagy! Mindent hallok, mindent látok –, hebegett rémülten a Kis Rózsaszín.
– Értem –, sóhajtott a Lila Köd, pedig igazából semmit sem értett. – Nem akartalak zavarba hozni.
Sokáig ültek szótlanul. A Kis Rózsaszín er?sen szorította a felh? szélét, és lóbálta a lábát, közben folyton a Lila Ködre gondolt. Mégiscsak jó lenne, ha a Lila Köd közelebb ülne hozzá. Egészen közel. Olyan közel, hogy szinte összeérjenek a színek bennük. Igen, az jó lenne…
– Ne haragudj! Megijedtem –, szólalt meg nagy sokára.
– Megijedtél? De mégis mit?l? Olyan ijeszt? vagyok? – és Lila Köd olyan figyelmesen nézte a Kis Rózsaszínt, mintha épp most akarná megtanulni.
– Megijedtem, hogy… hogy… hogy elveszek. Elveszek, ha közelebb jössz.
A Lila Köd egy egészen kicsit közelebb húzódott a Kis Rózsaszínhez.
– Nos? Látod! Közelebb jöttem, és nem vesztél el.
A Kis Rózsaszín ragyogni kezdett.
– Ez érdekes! Ha közelebb vagy, nem félek.
Most már a Kis Rózsaszín ült a Lila Köd mellé. Egészen mellé. Olyan mellé, hogy a két szín közé semmilyen más szín nem fért.
– Rendes t?led, hogy vigyáztál az álmomra.
– Örömmel tettem –, nézett nagy komolyan a Lila Köd a Kis Rózsaszínre.
– Pedig, azt mondják, senki nem tesz semmit ok nélkül. És erre tessék! Te csak úgy itt maradsz, és vigyázol az álmomra.
– Tudod, nem lehet mindenki álmára vigyázni. Van, aki nem is álmodik. Van, aki fél álmodni, így hát le sem hunyja a szemét, nehogy megtörténhessen vele az álmodás. Egy kicsit örökké ébren van. Nagy dolog, ha találsz valakit, akinek vigyázhatsz az álmára.
– Nagy dolog – bólogatott egyetért?en Kis Rózsaszín. – Akkor ma este majd én vigyázok a Te álmodra, ha megengeded.
– Megengedem – felelte vidáman a Lila Köd. – De messze még az este! Addig megmutatom neked az Elfelejtett Pillanatok birodalmát. Kapaszkodj belém! Indulunk!
És a Kis Rózsaszín úgy ölelte át a Lila Ködöt, mintha sohasem félt volna attól, hogy elveszítheti a színeit.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 10:03 :: Adminguru
