Pozsa Ágnes : Álomvigyázó Lila Köd

Nagy dolog, ha találsz valakit, akinek vigyázhatsz az álmára.

– Nahát, te még itt vagy? – dörzsölte meg reggel álmosan a szemét a Kis Rózsaszín.

– Itt vagyok. Persze hogy itt vagyok –, jelentette ki magától értet?d? hangon a Lila Köd. – Vigyáztam az álmodra.

A Kis Rózsaszín jóles?en nyújtózott egyet.

– Ez igazán kedves! – gondolta magába. – Kedves dolog vigyázni valaki másnak az álmára.

De ahelyett, hogy megköszönte volna, felült, és nagy kerek szemekkel, mint aki semmit sem ért, ártatlan hangon megkérdezte.

– Te tudsz vigyázni az álmomra? Én azt hittem, az álmokra nem lehet vigyázni.

– Pedig lehet! – húzta össze szemöldökét szigorúan a Lila Köd. – Itt ültem, és vigyáztam az álmodra, hogy el ne lopják.

– Hogy el ne lopják… – mosolygott szemtelenül a Kis Rózsaszín. – És mi van, ha valami borzasztóról álmodtam? Azt bizony, jobb lett volna, ha ellopják, mikor alszom.

– Borzasztóról álmodtál? – kérdezte aggódva a Lila Köd.

– Nem – vallotta be szemlesütve a Kis Rózsaszín. – Igazság szerint, gyönyör?t álmodtam.

– Na, látod! – sóhajtott diadalmasan Lila Köd. – Aki nincs egyedül, az szépet álmodik. És a szép álmokra vigyázni kell.

 

A Kis Rózsaszín zavarba jött. A kék madár jutott eszébe. Akkor érezte ilyen jól magát. De aztán huss! Egyik pillanatról a másikra elszállt. Mi lesz, ha ez a Lila Köd is elt?nik egyszer? Már épp kezdte megszokni, hogy jól elvan egyedül.

– Közelebb ülhetek? – kérdezte váratlanul Lila Köd.

– Közelebb? Mégis minek? Elég közel vagy! Mindent hallok, mindent látok –, hebegett rémülten a Kis Rózsaszín.

– Értem –, sóhajtott a Lila Köd, pedig igazából semmit sem értett. – Nem akartalak zavarba hozni.

 

Sokáig ültek szótlanul. A Kis Rózsaszín er?sen szorította a felh? szélét, és lóbálta a lábát, közben folyton a Lila Ködre gondolt. Mégiscsak jó lenne, ha a Lila Köd közelebb ülne hozzá. Egészen közel. Olyan közel, hogy szinte összeérjenek a színek bennük. Igen, az jó lenne…

– Ne haragudj! Megijedtem –, szólalt meg nagy sokára.

– Megijedtél? De mégis mit?l? Olyan ijeszt? vagyok? – és Lila Köd olyan figyelmesen nézte a Kis Rózsaszínt, mintha épp most akarná megtanulni.

– Megijedtem, hogy… hogy… hogy elveszek. Elveszek, ha közelebb jössz.

A Lila Köd egy egészen kicsit közelebb húzódott a Kis Rózsaszínhez.

– Nos? Látod! Közelebb jöttem, és nem vesztél el.

A Kis Rózsaszín ragyogni kezdett.

– Ez érdekes! Ha közelebb vagy, nem félek.

Most már a Kis Rózsaszín ült a Lila Köd mellé. Egészen mellé. Olyan mellé, hogy a két szín közé semmilyen más szín nem fért.

– Rendes t?led, hogy vigyáztál az álmomra.

– Örömmel tettem –, nézett nagy komolyan a Lila Köd a Kis Rózsaszínre.

– Pedig, azt mondják, senki nem tesz semmit ok nélkül. És erre tessék! Te csak úgy itt maradsz, és vigyázol az álmomra.

– Tudod, nem lehet mindenki álmára vigyázni. Van, aki nem is álmodik. Van, aki fél álmodni, így hát le sem hunyja a szemét, nehogy megtörténhessen vele az álmodás. Egy kicsit örökké ébren van. Nagy dolog, ha találsz valakit, akinek vigyázhatsz az álmára.

– Nagy dolog – bólogatott egyetért?en Kis Rózsaszín. – Akkor ma este majd én vigyázok a Te álmodra, ha megengeded.

– Megengedem – felelte vidáman a Lila Köd. – De messze még az este! Addig megmutatom neked az Elfelejtett Pillanatok birodalmát. Kapaszkodj belém! Indulunk!

És a Kis Rózsaszín úgy ölelte át a Lila Ködöt, mintha sohasem félt volna attól, hogy elveszítheti a színeit.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar