Vandra Attila : A másik önző 

az előző önzős novellám hozzászólásai ihlették ezt a másik történetet, mely valós eseten alapul.

 

 

Csengettek az ajtón.

– Szervusz, János! – köszönt a vendég. Jöttem, hogy ellenőrizzem, hogy jó lett-e az idei borod!

– Szervusz, Gyuri! De jó! Van ürügyem pihenni egy picit –, fogadta örömmel János.

– Ezt a csokit a gyerekeknek hoztam… tette hozzá Gyuri.

– Akkor miért adod a kezembe?

Szili antennái azonnal riadót fújtak a „csoki” szó hallatára, meg is jelent azonnal.

– Öcsi? – kérdezte édesapja.

– Kinn van. Gyámbássza a csibéket.

– Ha bejön, osszátok el!

János már nem látta, hogy Szili milyen pofát vágott az elosztás ötletére. Persze, megint el kell osztani! Mióta ez a vakarcs megjelent a családban, azóta neki mindenből csak a fele jut! Mérgesen kettétörte a csokit, megnézte jól, hogy melyik fele a kisebb, s azt az asztalra dobta. A másik felébe pedig beleharapott, hogy megvigasztalja magát. De finom! Ilyent még nem evett. Na persze, Gyuri bácsi most jött Svájcból… Ilyent itt nem lehet kapni… S ha letörne még egy sort? Úgy se tudja Öcsi, hogy mekkora volt eredetileg. Kikukkantott a nappaliba óvatosan. Édesapja és Gyuri bácsi nagyon el vannak foglalva a borkóstolással. Nem vették észre.

– Csak egy sort… – határozta el. Elfogyott az is. – De ha kicsomagolom, s a másik oldalról török le egy sort, olyan lesz, mint ha kicsi csoki fele lenne… Jujj, darabokra törött! – mi lesz most! Huh, nem láttak meg! Csak még ezt a picit, úgy se rakják össze… Aztán még egy törmeléket…

Amikor meghallotta az öccse hangját, ijedtében a zsebébe dugta a maradékot. Ha meglátják, rájönnek, hogy megdézsmálta, Apu nagyon mérges lesz, s ő megint kihúzza a fércet. Mivel vendég van, s előtte történt az egész, még mérgesebb lesz… Jujj, mi lesz most!

– Hol az én csokim? – rontott be Öcsi megtudva, hogy Gyuri bácsi csokit hozott. Szili megvonta a vállát.

– Az elébb még az asztalon volt…

Na persze, megy is árulkodni… Az a júdásfajzat!

– Agyonütöm ezt a kölyköt! Hogy lehet ilyen önző! Miért nem lehetnek jó testvérek!  – hallotta felállni az apját felállni az asztaltól, s a széket leesni.

– Mi történt? – lépett be Anyu ebben a pillanatban, s látta, hogy férje nagyon mérges. Ez az önző kölyök megette megint Öcsi elől a csokit! S mondtam neki, hogy osszák el! S most hogyan kárpótoljam a kicsit, nincs honnan vegyek neki Svájci csokit!  Miért nem lehetnek ezek jó testvérek? – fakadt ki.

– Valamit nem jól csináltunk. Nem tudom, hogy mit, de most már látom, hogy ha megint megbüntetem, még mérgesebb lesz a kicsire, s jobban attól nem fogja szeretni, ha miatta büntetjük meg naponta. Ez egy ördögi kör. Nem szereti a kicsit, kiviseli magát, mi megbüntetjük, s mivel a kicsi miatt húzta ki a lutrit, még jobban gyűlöli.

– S ha szó nélkül tűrjük, hogy megegye a csokiját? Hogy azt higgye bármit büntetlenül megtehet?

– Nem, azt se lehet… Valahogy másképp kellene elbeszélgessünk vele.

– Akkor lássam ezt hogyan oldod meg. Kíváncsi vagyok.

– Jó megpróbálom. Nem tudom még, hogy mit csinálok, de ügyelj, hogy senki se zavarjon meg bennünket. – Szili, gyere ki a hálószobába! – szólt be az ijedten kuksoló Szilire, aki úgy ült a sarokban, mintha a halálos ítéletét várná. Anyu becsukta maguk után az ajtót, leült az ágyra, majd rászólt Szilire:

– Csüccs, ide mellém!

Szili leült az ágyra, keresztbe tett kézzel, s minél távolabb Anyutól.

– Mondd el mi történt! Haljam tőled is!

– Gyuri bácsi hozott egy tábla csokit. Azt mondta Apu, hogy osszam ketté. Kettétörtem, s a felit az asztalra tettem. A másik felét megettem. Nem ettem meg az egész csokiját!

Anyu egy pillanatig elgondolkodott. Látta, hogy a fia nem mer a szemébe nézni.

– Biztos?

Szili dacosan hallgatott.

– Félsz, hogy most kihúzod a lutrit, mint annyiszor…

Látván, hogy Szili nem szól, rákérdezett:

– Tudod, hogy megérdemelnéd, ugye?

Szili lehajtott fejjel ült. Erre a szeme sarkából az anyjára pillantott. Egy pillanatnyi habozás után odabújt, átölelte, s szipogva mondta:

– Soha többé nem leszek rossz! Soha! Soha!

– Na, ezt már ismerjük. – gondolta Anyu. – Ezt már hallottam jóegynéhányszor, valamivel valószínűbb, hogy a falra hányt borsó ott is marad, mint, hogy ezt az ígéretet be is fogja váltani.

– Félsz, hogy nem foglak szeretni. Szeretnéd, ha nagyon szeretnélek.

– I-hi-gen…

– Na de hogy, ha te megeszed az Öcsi csokiját?

– Soha többé nem leszek rossz! Soha! Soha!

– Legközelebb akkor Öcsi is megeheti a te csokidat? – engedte el Anyu a füle mellett az üres ígéretet. Szili hallgatott. Mi is mondhatott volna? – S ha te ezt nem vállalod, akkor én hogyan bízzak meg abban, hogy nem fordul ismét elő? Gondolod, hogy be is tudod tartani, hogy soha de soha ne légy rossz?

Szili előbányászta a zsebéből a csoki maradékát.

– Nem ettem meg az egészet…

Anyu ránézett. Vajon mi játszódhat le benne? Ekkor tudatosul benne a gyermek előbbi mondatának a lényege. „Nem ettem meg az EGÉSZ csokiját!” Még igazat is mondott.

– Szeretnéd, ha szeretnénk téged.

– I-hi-gen.

– S nagyon kívántad azt a csokit… nagyon finom volt…

– I-hi-gen. Csak egy picit akartam venni belőle – tette hozzá gyorsan,

– S aztán vettél még egy picit…

– Ühüm. 

– S most mit csinálunk?

– Odaadom neki a maradék csokit.

– S ez igazságos így.

– Nem. Sajnálom, amit tettem…

– Tudom. De azt te is tudod, hogy nincs honnan kipótoljam!

– Bocsánatot is kérek tőle.

– Kárpótolni kellene pedig. Majd kitalálunk valamit. Menj.

Szili kiszaladt a hálóból, de elrobogott a nappali előtt, ahol Öcsi az apu ölében vigasztalódott, s a gyermekszobába futott. Egy fél perc múlva megjelent. Egyik kezében a maradék csoki volt a másikban Polic Dzsót, kedvenc kisautóját szorongatta. Azt, amelyikre Öcsinek nem volt szabad a kezét se rátenni. Még egy utolsó bánatos pillantást vetett a kisautóra, a könnye is kiserkent, majd mint a kett?t odanyújtotta neki.

– Tessék! – nyújtotta át.

Öcsi leugrott Apu öléből, felcsillant a szeme, oly régen szeretett volna játszani azzal az autóval. De nem akart hinni a szemének. Értetlenül nézett hol a Polic Dzsóra, hol bátyjára, hol Apura.

– Neked adom. Megkárosítottalak… – magyarázkodott Szili.

– Hagyod, hogy játsszon vele? Kárpótlásul. Tudod, hogy régen szeretett volna vele játszani. Szép gesztus! – vette elejét Anyu, hogy megbánja az ajándékozó gesztust.

– Látod, Szili hibázott, de megbánta. Megpróbált téged kárpótolni. Szép tőle igaz? – fordult a kicsihez. – Na, menjetek, játszatok együtt Polic Dzsóval. Hogy megértem, hogy jó testvérek legyetek…

A gyermekek békésen eltűntek a gyermekszobában.

– Erre hogy vetted rá? – kérdezte Apu elhűlve. – Hogy féltette azt az autót!

– Azt én is szeretném tudni… – mondta Anyu elhűlve. – Nem az én ötletem volt a Polic Dzsó…

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 701 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.