Semmi sem mozog.
És közben mi lesz az élettel?
Akkoriban áradásnak örült Kisázsia.
Epheszosz apraja-nagyja boldogan rohant a folyóhoz, enyhülést lelni az izzó nyári melegben, amelyet a nagy éjszakai zivatarok hiába próbáltak mérsékelni.
– Mit dünnyögsz? – kérdezték a bölcset. – Gyere fürdeni! Azt mondják, jól úszol, mutasd meg! – s Epheszosz fiai játszottak a vízben, a hűsben.
A tudós saruját óva a partszélig ment, mintha őrizné a vizet, úgy tetszett, akárha a tömeget vigyázná merev szemekkel. A csillogás szélén, ott motyogott, de senki sem értette:
– Panta rhei – ismételgette. – Minden mozog. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba! – szögezte le.
– Ugyan már, mester, gyere a vízbe! – hívták olajos testű ifjak, szatírfejű vének.
A mester utálta a zavaros vizet. Olykor-olykor eljárt a fürdőbe, a tengerre, de a folyóba a lábát se tette.
– Senki nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba – ismételgette, s arca, nyaka úszott az izzadtságban. A meleg és az izgalom verejtékcseppjei barázdákat vágtak poros bőrén. – Panta rhei? – de volt egy mögöttes sejtése.
Tudta, hogy az egész, mint olyan, moccanatlan. Mit is magyarázna most? Ezeknek? A tények elismerésének is megvan a maguk évszaka. Ez nem az. Elszégyellte magát.
Egyszer sem lépett a folyóba.
A fröcskölők, féktelen jókedvükben, aznap csak egy embert fojtottak a folyóba. Azt, aki hiába tátogott, jelzett kétségbeesetten az üres part felé.
A mester már nem őrizte a vizet.
Otthon rótta szögletes betűit.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Petz György
