Kopácsi Judith : Pauline a kristálycsillárt kedvelte

Egy réges-régi családi kirándulás emléke, amikor is a floridai Key Westen meglátogattuk Hemingway-éket.

 

 

 

 

            A családi nagygy?lés egy régi Januárban úgy döntött, hogy fölösleges kétezer dollárunkat melegebb éghajlaton fogjuk elkölteni. Igényeinkkel összevetve latolgattuk a lehet?ségeket: aránylag legyen olcsó, no meg látványos, gyermekeinknek szórakoztató, nekünk meg kulturálisan kielégít?. 

            Hosszas mérlegelés után Miami Beachen kötöttünk ki. A szálloda egy párlépésnyire volt a tengerparttól, és gyalogtávolságra a bevásárló központhoz is.  Több ismer?sünk is nyaralt ott ebben az id?ben, egyik közülük felajánlotta, hogy hajlandó velünk megosztani a kocsi bérlés költségeit. 

            – Igazán ideális szituáció! – dörzsöltük tenyerünket elégedetten indulásunk el?tt.

            Érkezésünk után ugyan volt részünk néhány meglepetésben, de hát ki tör?dött olyan csekélységgel, hogy a szoba olyan kicsi volt négyünk számára, hogy csak parancsszóra és egyszerre lehetett lélegzetet venni odabent.

              – Ki akar ebben a ragyogó meleg napsütésben túl sok id?t idebent tartózkodni? – kérdezte logikus életem párja, látva megdöbbenésemet a szoba nagysága miatt.  Arról pedig tényleg felesleges beszélni, hogy mindezt a földi kényelmet még a svábbogarakkal is meg kellett osztanunk.

            – Nem kell olyan önz?nek lenni, – jelentette ki a drága, – hiszen olyan keveset eszik egy pici bogár.

             Pár nap múlva ugyan egy pillanatra ?is megdöbbent, amikor egy eredetileg egérnek hitt jószágról, aki a konyhánkat tekintette vendégl?nek, kiderült, hogy csak egy nagyra n?tt svábbogár. De mint említettem, ez a megdöbbenés nála csak egy pillanatig tartott. Párom, született pedagógusként az élet minden fordulatát képes felhasználni szemléltet? oktatásra, így ez alkalommal a méretér?l ítélve sváb-bogár nagypapának mély tisztelettel mutatta be az akkor nyolc éves Laci fiút és az alig hat éves Éva lányt.

            Még utazásunk kezdetén megbeszéltük barátainkkal, hogy mindenképpen vesszük a fáradtságot, és elmegyünk Key Westre.  Amir?l mindenkinek illik tudnia, hogy egy darabig Hemingway is ott lakott. Barátaink nagy irodalmárok voltak, így érthet?, hogy mindenáron meg akarták nézni azt a házat és környezetet, ahol a Mester többek között Nobel díjas remekm?vét is alkotta. Reménykedtünk, hogy az alkotás misztériuma minket is megérint abban a környezetben! Milyen izgalmas lesz látni, esetleg megtapintani azt az írógépet, amin a Mester alkotott!  

            Miután többet a szigetr?l nemigen tudtunk, a felfedez?k izgalmával indultunk neki az útnak. Átszelve a világ egyik leghosszabb hídját, közel ötórai utazás után érkeztünk meg a Florida déli csücskén lév? szigetcsoportok leg délibbjére. Jobb oldalunkon a Mexikói öböl vize, baloldalunkon az Atlanti Óceán mosta a híd lábait és a szigetek partjait.

            Kés? délután érkeztünk meg. Látszólag éppen idejében, hogy részesei legyünk a világ eme csücskén immár rendszeressé váló esti szertartásnak. A tömeggel együtt sodródtunk a sziget nyugati partjára.  Velünk egy id?ben néhány vitorlás hajó igyekezett a kiköt?be, mint akik félnek, hogy lekésnek egy nagy eseményr?l.

             A várakozókat többen is szórakoztatták. Néhányan egy akrobata csoportot álltak körül; párlépésnyire t?lük pedig egy fiatalember gitárral önmagát kisérve énekelt. B?rkalapja karimával felfelé, aprópénzzel félig telve feküdt mellette a földön. Fejük búbján hatalmas tálcákat egyensúlyozva árusok cikáztak, frissen sült, ellenállhatatlan aromájú édességeket kínálva.

            Követve a ragadós példát, mi is helyet foglaltunk a homokos tenger parton és várakozóan néztünk nyugat felé. Egy fiatalember derékig ér? hajjal, meghatározhatatlan szín? rövidnadrágban és ingben ült mellettünk a földön. Csíp?fogójával, villámgyors mozdulatokkal formált karpereceket és gy?r?ket.  Mellette a földön sötétkék bársonypárnára helyezve hevertek a réz és ezüst drótból készült mintadarabok.

            – Mennyibe kerül egy karperec? – kíváncsiskodtam.

            – Egy ötös sok érte? – válaszolt kérdéssel.

            – Nem, egyáltalán nem sok. – ráztam a fejemet.

            – Mi a neve? – kérdezte, türelmesen várva válaszomat.

            – J.U.T.K.A. – bet?ztem izgatottan – Angolul JUDY, de engem valamikor, ott, ahol születtem, ezen a néven szólítottak, és én ezen a csodálatos helyen megint csak Jutka akarok lenni, – mondtam ezt egy szuszra, magam is megdöbbenve a feltör? kívánságra.

            Igenl?en bólintva fogott hozzá azonnal karperecemhez, mintha mindennapos esemény lenne számára messzir?l jött egyének kinyilatkoztatása, neveik feltárása. Mint kiderült, tényleg volt alkalma tapasztalnia, mit jelent idegenként másutt élni, – Európában, Indiában és Egyiptomban is töltöttem néhány évet, – mondta magyarázatképpen. – Az ott a feleségem, – mutatott egy fiatal hosszú hajú, bokáig ér? ruhájú n?re, aki egy kisgyereket tartott a karján. – Együtt utazgatunk mindenfelé. Egy sátor a házunk. De most egy használt autóra spórolunk, amiben aludni is lehet. Én egész jól keresek ezzel a kis kontárkodással. Általában elég nekünk élelemre és közlekedésre. Na, kész is van. Hogy tetszik? – nyújtotta át nekem a karperecet.

            Boldogan nyújtottam át neki egy tízest, és nemet int?en ráztam a fejem, amikor vissza akart adni bel?le. Nekem megérte a dupláját is az a látvány, ahogy az ezüstdrótból szerszámával szakszer?en a nevemet csavarta, formálta.  Óvatosan, szinte simogatva kapcsolta fel azt a karomra.

             Mintha velem együtt örülne, a tömeg szinte egyszerre állt fel és izgatottan nyugatnak fordult. A lenyugvó nap sugarai a tengert tükörként használva festették aranyra az eget. Az aranykorong eleinte lassan csúszott a tengerbe aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elt?nt az éjszaka sötétkék bársony függönye mögé. Hatalmas tapsviharral köszöntük meg a természetnek ezt a tüneményesen szép attrakcióját. Hosszasan tapsoltunk, ütemesen, szinte várva, hogy a nap, mint sikeres f?szerepl? el?lépjen a függöny mögül, és meghajolva köszönje meg az ovációt.

            Süteményes tálcával a fején egy fiatalember jött felénk, és elegáns mozdulattal, kacsintva nyújtotta át az utolsó két darabot gyermekeinknek.

             – Szépek vagytok srácok, itt van nektek, süti, – és elutasítólag csóválta fejét, amikor a pénzt nyújtottam felé, – kösz, de nem kell. Ez az én ajándékom a Naplemente Istenn?jének, – és elegáns tánclépéssel t?nt el ?is a sötétben.

            Meghatottan, csöndesen beszélgetve sétáltunk vissza a motelbe. Szinte suttogóra fogtuk vissza, nehogy megzavarjuk ezt a b?vös légkört. Mindannyian el voltunk bájolva ett?l a kis mennyországtól, ahol még a leveg? is eddig soha nem érzett virágillattól volt balzsamos. Szállásunk egy kétemeletes spanyol stílusú épületben volt. Bels? kertjében hatalmas, tet?ig ér? virágzó kaktusz fák nyújtottak árnyékot az alattuk elhelyezett kis kerek asztaloknál pihen? vendégeknek. Itt fogyasztottuk el másnap korán reggelinket is, miel?tt a nagy útra indultunk volna.

            Nem kellett messzire gyalogolnunk. Mint kiderült, a sziget szinte minden pontja gyalog vagy biciklivel megközelíthet?. A “szentély” egy kis mellékutcában volt, amir?l kés?bb kiderült, Hemingway korában nem volt éppen a legjobb környék. S?t, mint kiderült, ez volt annak idején a vöröslámpás utca negyed.

            A kétemeletes ház egy hatalmas kert közepét foglalta el, amit egy alacsony terméskövön álló kovácsoltvasból készült kerítés vett körül. A bejáratnál egy rövid ujjú, színes ing?, id?sebb, kopaszodó úriember várt minket, akit sima barnára pörkölt az örökös napfény. Fiatalos lelkesedéssel közölte velünk, hogy személyes ismer?se volt a Mesternek, akivel újságíróként együtt dolgozott a kés?i harmincas években a Torontói Daily Sztárnál. Erre a hírre mi is büszkén húztuk ki magunkat, elvégre mi is Torontóból jöttünk.

             Az úriember a ház bejáratához vezetve átadott minket egy csinos fiatal fekete lánynak, aki mint turistavezet? volt hivatott beavatni a ház bels? titkaiba.  Fontosságának teljes tudatában terelt minket maga köré a bejáratnál. Sarkán himbálózva, türelmetlenül megvárta, amíg mindenki elhallgatott és teljes figyelmér?l biztosítva feléje fordult, aztán kezdett csak el?adásához:

            – Ez a ház 1851-ben Spanyol Gyarmati Stílusban épült, – és egy pillanat szünetet tartva a biztonság kedvéért megismételte a mondatot. – Igen, 1851-ben, Spanyol Koloniál Stílusban. Hemingway második feleségével, Paulinnal és gyermekeivel élt itt. El?tte, mint ismeretes, els? feleségével Kubában lakott. De, – itt kezével széles elhárító mozdulatot téve mondta, – ez egyáltalán nem lényeges. A ház nagyjából Hemingway különböz? Európai utazásain összeszedett bútorokkal van berendezve. Azonban, – és ekkor felemelte a hangját, mintegy jelezve mondanivalója fontosságát, – jó néhány darabot Pauline saját kez?leg választott. Például itt van, – ennél a pontnál beterelt minket a folyosóról jobboldalra nyíló nappaliba, felügyelve, hogy mindannyian kövessük, – egy kit?n? példája Pauline els? osztályú ízlésének, – itt a plafonra mutatott, – a kristály csillár.

             Csodálattal, és látható büszkeséggel nézett egy darabig a csillárra. Tényleg szép darab volt, tele csillogó csilingel?kkel, valakinek rendszeresen rengeteg munkát adva, hogy rendbe tartsa. Én igen hálás voltam a sorsnak, hogy senki sem akar meglepni ehhez hasonlóval. A turisták közül már többen türelmetlenül akartak tovább menni, de vezet?nk szigorú tekintete megállította ?ket és egy darabig még továbbra is csöndes áhítattal csodáltuk a csillárt.

            Amikor végre sikerült levenni tekintetét róla, a kandalló mellett fekv? faragott ládára mutatott, – Ez egy igazi fából készült utazó láda, ami egy zátonyra futott spanyol hadihajóról került ide. – Er?sen megnyomta az igazi szót. Mindannyian tisztelettel meredtünk a ládára, amíg elmagyarázta, hogy a sziget lakói egy id?ben zátonyra futott hajók rablásából élt.  A házak eleve úgy voltak építve, hogy mindegyiknek a tetején egy kis teraszszer? kilátó volt, amin figyelni lehetett a szigetet körülvev? korál zátonyokat. A törvények szerint azé volt a vagyon, aki el?ször megpillantotta a megfeneklett hajót.

            – Amott, azok a karos székek a kandalló másik oldalán, szintén nagyon régiek, antiknak számítanak, és természetesen igazi fából vannak faragva, és igazi b?rrel vannak kárpitozva. Ebben a házban kérem, egy darab sincs ami ne természetes anyagból készült volna. Azt Pauline nem t?rte volna el, – tette hozzá nagy büszkén vezet?nk. Most már érthet?vé vált mindannyiunk számára, hogy csupán csak Pauline kit?n? ízlésének volt köszönhet?, hogy ez a ház megmenekült olyan borzalmaktól, mint például plasztik vagy ne adj Isten egyéb m?anyagból készült bútorok. Mert minden bizonnyal, ha a dekorálás teljesen Hemingwayre lett volna bízva, a Jóisten lehet csak tudója, mi mindent ide nem hozott volna.

            Ezek után egy pillanatig sem volt kétséges, hogy turistavezet?nk számára ebben a házban Pauline volt a fontosabb személy. Természetesen ezek után nem is mertünk t?le a Mester iránt érdekl?dni. Mi négyen, újságíró barátunkat hátrahagyva, szinte lábujjhegyen surrantunk ki a házból. ?ugyanis fontoskodva jegyzetelt, látszólag csüggve túravezet?nk minden szaván.

            A kertben Hemingway fiatalos kollégája vett minket megint gondozásba, és kalauzolt tovább. A kert minden zugában, bokrok aljában, sétányok közepén napozva, kerítések tetején mosakodva macskák voltak láthatók.

             A volt kolléga szerint legalább ötvenet számláltak. A kert egyik sarkában egy betonból készült vályú szolgált a macskák itatójául.  A legenda szerint ez a vályú egy id?ben a Rendetlen Jóskához címzett kocsma férfi mellékhelységének egy igen fontos darabja volt, amit a Mester mámoros állapotban kötött fogadásból egy sötét éjjel a vállán hazavitt. A virtus tetszett-e, vagy a Mester ereje, tény, hogy az itatót nagy tisztelettel bámultuk meg.

            Aztán megcsodáltuk a méregdrága úszómedencét is, amibe a Mester utolsó fillérjét is beleölte. Az a bizonyos utolsó cent, a medence mellett, a betonba nyomva tanúskodik. Miután a sziget korálból van, egy helybeli törvény tiltja a dinamit használatát építkezéseknél. Az úszómedencét tehát kéziszerszámokkal, csákánnyal és ásóval kellett kiásniuk, ezért került akkor 20. 000 dollárba, ami bizony a mai napon megközelítené százezer dollárt is.

            Megnéztük a garázs felett lév? munkaszobát is, ahova Hemingway naponta meztelenül egy kötéllétrán mászott át a hálószobája ablakából, a szomszédok nagy örömére. – Imádott megbotránkoztatni, – jegyezte meg a kolléga huncut mosollyal. Az irodában látható volt az írógép, amin a „KILIMANJARO HAVA” cím? regény íródott, és a falba beépített kétmillió éves megkövesedett hallmaradvány is.

            Aztán összebarátkoztunk a macskákkal is, különösen azzal, akinek még szerencséje volt a Mestert személyesen is ismerni. Ez a tarka, hat-ujjú cica éppen betöltötte huszonkettedik életévét, ami meg is látszott rajta. Tiszteletre méltó testtartással, nagyokat pislogva ült a kerítés tetején, unottan ásított bámulóira, mint aki azt mondja, hogy – Emlékszem, hogyne emlékeznék, amikor diktáltam neki a híres sorokat… – Egy pillanatig sem volt kérdéses ez után számunkra, hogy Hemingway jó ember volt. Hiszen szerette a macskákat!

            Túránk befejeztével a ház melletti k?vel kirakott ösvényen haladtunk el a kijárat felé, amikor megpillantottuk újságíró barátunkat. Fél vállával a falnak d?lve ugyanabban a pózban még mindig a bejáratnál állt, elmerengve kezében tartva noteszát és tollát.

             – Mehetünk? – kérdeztem t?le.

            Ábrándozásából magához térve, arcán csodálkozó mosollyal kérdezte, – Tudtad, hogy Hemingway legalább két regényét írta ebben a házban? – És a szálloda kapujáig hallottam amint az orra alatt kacarászott – Nahát, megáll az eszem. Kristály csillár, igazi fa és b?rhuzat!

 

Legutóbbi módosítás: 2008.08.29. @ 06:38 :: Kopácsi Judith

Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.