Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak IX.

Az érettségi

IX. rész

 

AZ ÉRETTSÉGI

 

 

Amint betegségem után visszamentem az iskolába, magyar tanárom azzal fogadott:

– Kopácsi, én magát meg fogom buktatni.

Ezen egy pillanatra megdöbbentem. De csak egy pillanatra.

– Jó – válaszoltam közömbösen, és arrébb mentem. Ha osztályf?nököm, Ada-Winter Péter jelentette volna ki, hogy matematikából vagy fizikából megbuktat, meg sem lep?dtem volna. A tanár Úr ugyanis amellett, hogy az iskola pártitkára is volt, id?nként munkás?ri egyenruhában jelent meg az osztályban. Hogy ilyenkor mit tanított, arra nem emlékszem, ugyanis ahányszor megláttam, olyan pánik fogott el, hogy elfelejtettem még a nevemet is. De csodálkozásom most mégis jogos volt, hiszen a magyar nyelv, no meg a történelem volt a leger?sebb tárgyam, amit kelletlenül ugyan, de mások is elismertek. Telegdi Bernát, a magyar nyelv és irodalom tanára ugyanis igen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy olvassunk. Elég volt csak elmesélni neki, hogy melyik könyvet fejeztük be éppen, hogy jó jegyet kapjunk nála. Tanítási módszeréhez az is hozzátartozott, hogy el?adásait szó szerint jegyzetelni kellett. Nem tankönyvb?l tanított: amint belépett az osztályba, beszélni kezdett, és óra végéig az ?hangján és a tollak sercegésén kívül mást nem lehetett hallani. Feleltetésnél is el?adásának csaknem szó szerinti visszamondását követelte, ami természetesen azt jelentette, hogy ellenvéleménynek helye nem volt. Amikor az egyik diák például irodalmi lexikonból idézve vitába szállt a tanár úr véleményével, a dolgozatra a következ? megjegyzéssel kapott egyest: Ez a Szerb Antal hülyesége. A jöv?ben tartsa magát távol t?le.

A tanár úr máshol sem t?rt ellenvéleményt. Miután már kicsit nagyot hallott, no meg a szemei sem voltak a legjobbak, így gyakran el?fordult, hogy összekeverte a diákokat. Id?nként ez kellemetlenséget is okozott, különösen, amikor egy jól tanuló diákot teremtett le léhaságért. Ilyenkor többen is ugrottak volna készségesen, hogy közöljék vele:

– Tanár úr, összetetszett téveszteni a Kenyerest a Kováccsal. Ezzel aztán iszonyú dührohamot váltottak ki a tanár Úrból:

– Micsoda kofa tempó ez kérem? Maguk ne legyenek az igazság bajnokai itt nekem! Itt mindenki az, aminek én nevezem! Megértették?!! – üvöltötte fejét oldalra hajtva, kezeivel hadonászva fenyeget?en.

De velem az elmúlt három év alatt látszólag nem volt problémája. El?ször is többet olvastam, mint akárki más az osztályban, azon kívül hamar rájöttem, hogy elemzéseimben elég, ha az ?véleményét követem, a magamét már évek óta úgyis titokban tartottam. A pillanatnyi megdöbbenés emiatt történt, bár próbáltam megmagyarázni, hogy családi okok, no meg betegség miatt elég sokáig hiányoz­tam. Aztán eszembe jutott, hogy biztos összetéveszt valakivel, és napirendre tértem az ügy fölött.

A bukás gondolata amúgy sem támasztott lelkemben most nagyobb pánikot. Valahogy az elmúlt hónapok eseményei; apám szabadulása, nagyapám halála, no meg az én betegségemhez képest egy bukás nem látszott eget ver? tragédiának.

Így történt, hogy a mindennapossá vált figyelmeztetés ellenére sem mutattam kétségbeesést.

A tanár urat úgy látszik, ez jobban bosszantotta, mert a figyelmeztetések s?r?södtek, naponta többször is megállított a folyosón, és mélyen a szemembe nézve szigorúan közölte velem:

– Kopácsi, magát a bukástól az sem fogja már megmenteni, ha a feje tetejére fog állni. Megértette?

Én továbbra is közömbösen bólintottam, és udvariasan megígértem, hogy ebben az esetben elállok a fejre állástól. Minek strapáljam magam, nem igaz? De amikor a harmadik héten már utánam szaladt a kapuba, hogy elkerülhetetlen bukásomat közölje rajtam kívül az utcával is, akkor már úgy gondoltam, jobb, ha tudnak err?l szüleim is. Miért érje Ã??ket meglepetés?

– Mit szólnátok, ha magyarból megbuknék? – kérdeztem egy nap óvatosan.

– Azt, hogy elment a józan eszed. Már miért éppen magyarból? – érdekl?dött apám kíváncsian.

– Hát nem én ragaszkodom hozzá, az biztos. De a magyartanárom szerint, ha törik, ha szakad, ez vár rám – és elmeséltem az elmúlt néhány hét történetét.

– Valakinek biztos, hogy elment a józan esze. Most elmegyek és megnézem, hogy kié – közölte velem anyám másnap, és bement az iskolába.

Anyám szerint szegény öreg magyartanáromnak teljesen felborult a lelki világa, amikor az elmúlt hónapok családi vonatkozású történetét meghallotta. Hebegve-habogva kért anyámtól bocsánatot, mondván, hogy a megbuktatásom neki rendeletben volt kiadva. A zaklatások ezután megsz?ntek, és egy közepessel megúsztam az év végi osztályzatot.

Közben szüleim is kaptak állást, így az élet lassan visszatért egy aránylag csöndesebb mederbe.

A következ? év az érettségi árnyékában telt el. Ez több volt számomra, mint egy egyszer? vizsga: mérföldk?, ami legtöbb osztálytársam számára az egyetem kapuját nyitotta meg, nekem egyszer?en csak azt jelentette, hogy kikerülök megaláztatásaim négyéves színhelyér?l.

A kötelez? érettségi tantárgyak: magyar, történelem, ma­tematika mellett most a fizikán kívül más tantárgyat is választhattunk. El?ször oroszra gondoltam, mert az elmúlt években két velem szimpatizáló orosz tanárral is volt szerencsém találkozni. Az els? Varga Béla tanár úr volt, akir?l az a hír terjedt, hogy gy?löli a n?nemet, de mint kiderült, csupán az ostoba libákra volt allergiás. Kevés tanárral találkoztam életemben, aki ilyen alapossággal tanított volna nyelvet és azon belül is a nyelvtant. De egyetlen tanítványát sem kímélte: csíp?s nyelvével teremtette le azokat, akik nem tudták fejb?l felsorolni az általa oly jól összeállított nyelvtani táblázatokat:

– Lukas vödör – mennydörögte mérgesen -, minden kifolyik magukból. Miért jár az ilyen gimnáziumba? Menjen maltert keverni! Odavaló!

Én eleinte megfélemlítve lapítottam, de aztán egy alkalommal kiderült, hogy ezt nem rám vonatkoztatta. A rend?rségi kihallgatás után, Robival késve érkeztünk órájára. Félrevont minket, magyarázatot kérve. Nem éreztük szégyenletesnek az esetet, der?sen meséltük el a tanár úrnak, hogyan próbáltak minket lebeszélni az öngyilkosságról apám hosszú, végtelennek t?n? börtönbüntetése miatt. Varga Béla tanár úr attól kezdve gyengéd jóindulattal kezelt. Nem volt ez felt?n? kivételezés; inkább gyámolító bátorítás. (Hogy nem voltam ehhez a bánásmódhoz szoktatva tanáraimtól, mutatja az is, milyen érzékenyen és hálásan emlékezem minden jó szóra még ennyi id? után is.) Elég volt nekem egy jóindulatú mosoly is, hogy az órák alatt odafigyeljek, és leckéimet otthon komolyan vegyem. Sajnos a tanár úr nem maradt velünk, negyedikre új orosztanárn?t kaptunk, Körösi Tamara személyében. ?készített volna fel minket orosz nyelv? érettségire is, ennek érdekében megindított egy délutáni korrepetáló orosz klubot is. Ezek a délutánok nagyon kellemesen teltek, Tamara ugyanis nagyon szívesen mesélt történeteket nekünk Alekszej Tolsztoj magánéletér?l.

– Nem irigylem a feleségét – mondta több alkalommal is nevetve -, az író ugyanis el?szeretettel ment ágyba mosdatlanul és csizmástul, ruhástul. A parasztok társaságát is jobban kedvelte saját nemesi környezeténél…

Miután mindez legtöbbször magyarul zajlott le, így nem voltam benne biztos, hogy orosz tudásommal sikerül átmennem az érettségin. Pedig szimpátiája fel?l nem volt kétségem: apró, mások által valószín?leg észrevétlen módon nyilvánította ki. Egy-egy bátorító mosollyal; felelés közbeni biztató bólintással; vagy úgy, hogy magyarázat alatt a padok között sétálva, kezét egy pillanatra a vállamon nyugtatta. De mégsem éreztem magam elég biztonságban, hogy az oroszt válasszam negyedik érettségi tárgyul.

Fizikát semmiképpen nem választhattam, elég baj volt nekem, hogy a matematika kötelez? volt. Mindkett?t osztályf?nököm, Ada-Winter Péter tanította, akinek már a látása is pánikot keltett bennem, elfelejtetve mindent, amit anyám drága pénzen fizetett magántanárai otthon belém sulykoltak.

Ez a félelem mások számára talán indokolatlannak t?nhetett, ugyanis a tanár úr erre látszólag nem szolgált rá. S?t, küls? megfigyel? még talán enyhe rokonszenvet is mert volna feltételezni velem szemben. Volt id?, amikor meg is hatódtam apai gondoskodásától. Röviddel apám szabadulása el?tt történt, hogy Robi után következ? udvarlómat, az akkor már negyedikes Mogyorós Lajost, miattam baráti beszélgetésre magához hívatta. A meghatódás nem tartott hosszú ideig, mert Lajos iszonyú féltékeny volt apámra, akit szerinte én minden ok nélkül bálványoztam.

– Úgy látszik jogosan figyelmeztetett engem az Ada-Winter – csúszott ki egy vitánk során Lajosból – sosem lesz annyi eszed magadtól, hogy rájöjjél, ez a romantikus marhaság csak károdra válik.

Mondanom sem kell, kapcsolatunknak ezek után rövidesen vége lett.

Végül is a biológiánál kötöttem ki. Erre a választásomra sem tudnék logikus magyarázatot adni, miután Hós Erzsébet tanárn?nk, aki biológia mellett a kémiát is tanította, minden igyekezetem ellenére soha hármasnál jobb jeggyel nem jutalmazott. Ez az els? id?ben, amikor még komolyan vettem a szorgalmat, és minden kérdésre hiány nélkül válaszoltam, megdöbbentett. Kés?bb aztán szükségszer?en a hiábavaló szorgalom csökkenéséhez vezetett, szinte közömbös vállvonással vettem tudomásul a tényeket. De a biológiához mégis vonzódtam: a Virányos úti általános iskolai növény és állattan tanárn?mre, Irénke nénire szeretettel gondoltam; no meg kis barátomra, Szuhay Péterre, akivel évekig együtt gy?jtögettük Budán a Csákovics bácsi kertészetében a rovarokat és növényfajtákat.

A gimnáziumi negyedik év lépten-nyomon csapdákat állított nekem. Egyik napról a másikra éreztem, hogy eddig még barátságos osztálytársaim viselkedése is gyökeresen megváltozik körülöttem. Miután én úgy éreztem, hogy erre különösebb okot nem szolgáltattam, egy darabig nem is vettem észre a fagyos válaszokat, a furcsa tekinteteket, ahogy lépéseimet figyelték; vagy a zavart félrenézéseket, elhallgatásokat, ahogy közeledésemre reagáltak. De még ez sem állította le az órák alatti levelezéseket, amikben fontos, a szünetig semmiképpen nem halasztható közölnivalóinkat cseréltük ki egymással.

Azaz valami mégis változott ebben is, mert egyik pillanatról a másikra leveleimet sem, viszonozta senki sem. Ezt egy napon meg is említettem Öcsinek, aki az elmúlt négy év alatt h?séges barátként nap, mint nap hazakísért. Öcsi sem tudott vagy akart válaszolni, csak tehetetlenségét mutatva tárta szét karjait.

Vele nem kellett leveleznem órák alatt, az évek során mindig közvetlenül a hátam mögött ült. Jó tanulóként, ha alkalma volt rá, súgott nekem; délben, pedig mellém szeg?dve, árnyékként kísért haza.

Egy irányban laktunk, a kíséret nem t?nt fel emiatt. Lépteink természetes harmóniában vittek el minket nap, mint nap a Royal Hotel és cukrászda el?tt. Csekély zsebpénzünkb?l kett?nknek id?nként egy 50 filléres fagylalt jutott, amit felváltva, közösen nyalogattunk, és irigykedve jártuk körbe a külföldi rendszámú, szebbnél-szebb csoda-kocsikat. Öcsi úgynevezett kocsibuzi volt, aki rajongva ecsetelte nekem a különbséget a kézi és az automata sebességváltók között.

Barátsága biztonságot nyújtott számomra. Készségesen segített nekem matematikában, fizikában, azon kívül, hogy türelmesen meghallgatta panaszaimat. Hogy megbíztam benne, mutatta az is, úgy beszéltem el neki mindent, mintha a tükörben, magamnak mondtam volna el.

Aztán, minden látszólagos ok nélkül megenyhült körülöttem a leveg?. Osztályunk egyik dísz-kakasa, aki egyúttal negyedikben KISZ-titkárunk is volt, Apáthy Bandi felkért, hogy vegyek részt egy karácsony-környéki osztályrendezvényen. Kölcsönkért magnót használva táncoltunk kés? estig. A tánc szünetében feltettem azt a magammal hozott szalagot, ami az 1955-ös szilveszteri bulink emlékét ?rizte. Akkor újdonságképpen a rend?rség magnója lett nálunk kipróbálva. Örömmel hallgattam apám és barátai régen elfelejtett tréfálkozását, nótázását. Osztályf?nökünk lépett felém megérdekl?dni, hogy mi az, amit hallgatok.

– Az 1955 szilveszterén felvett családi házibulinkat – feleltem gyanútlanul. Bólintva tudomásul vette, és arrébb sétált. Röviddel ezután Apáthy Bandi lépett hozzám, kíváncsi­an:

– Mi az, amit hallgatsz?

– Apám hangját, 1955 szilveszterén – és kikapcsoltam a magnót.

– Kölcsönkérhetem? – nyújtotta kezét Bandi a szalag felé.

– Minek? Mit érdekel téged egy számodra ismeretlenekb?l álló, hajnalig tartó házibuli? – kérdeztem meglep?dve.

– Meg fogsz lep?dni, mennyi minden érdekel engem – válaszolta könnyedén, és leemelve a szalagot a gépr?l, minden további nélkül zsebre vágta.

Tényleg meg voltam lep?dve. Annyira pofátlan volt a viselkedése, hogy tiltakozás helyett lebénultam, különösen, amikor láttam, hogy egy óvatlan pillanatban Ada-Winter Péternek csúsztatja át a szalagot.

A szalagot persze nem kaptam vissza soha, hiába reklamáltam, süket fülekre találtam. Még annak létezésér?l is megfelejtkeztek mind a ketten. (Évek múlva jöttem rá, hogy mi lehetett a magnószalag sorsa. És majdnem sajnálom a postást, aki diadalmasan szállíthatta a fontosnak vélt anyagot a titkosrend?rségnek. Vajon melyik magyar nótát tartották a leggyanúsabbnak az „ellenforradalmat” el?készít?, 1955 szilveszterén nálunk megtartott összeesküvésben?)

Az érettségire való felkészülésben nem segített az sem, amikor pár hónappal az esemény el?tt Apáthy Bandi váratlanul kölcsönkérte az elmúlt négyévi magyar jegyzeteimet. Emberbaráti kisegítésr?l volt szó, ? ugyanis elveszítette, és az enyémet szeretné lemásolni, mert nekem szép, olvasható írásom van. Nem gyanakodtam semmire, s?t enyhe büszkeséget is éreztem, hogy engem szemelt ki erre a megtiszteltetésre.

Mint említettem már, magyartanárunk nem tankönyvb?l, hanem saját el?adásainak szóról- szóra történ? lejegyzéséb?l tanított és feleltetett. Az érettségire természetesen ezekb?l kellett felkészülnünk. Csak akkor estem kétségbe, amikor hosszú könyörgésre sem kaptam vissza Banditól azokat, és nekem kellett másoktól kölcsönkérve éjszakákat körmölnöm az újramásolással.

Úgy t?nt, mintha egyesek mindent el akarnának követni, hogy az érettségin megbukjak…

Pedig az 1963-as év nem csupán politikailag számított az enyhülés évének. Felfedeztük az irodalomban Kaffkát, könyvtárakban rendszeres irodalmi viták folytak az egzisztencializmusról, és szombat estéken az Ifjúsági Parkban már kedvére rock-and-rollozhatott az illedelmesen, fehér ingbe és nyakkend?be öltözött ifjúság. (Természetesen rossz szemmel nézték a magas nyakú pulóverben megjelen?ket, és a hosszú hajú legényeket is id?nként a fegyelem kedvéért borbélyhoz cipelték az ifjúgárdisták, ahol kopaszra nyírták Ã??ket.)

S?t, 1963 kés? ?szén osztályf?nöki órák alatt részletesen megtárgyaltuk a Kennedy gyilkosság hatását a világ külpolitikájára.

Demokratizálódtunk más irányban is. A KISZ-vezet?ség minden osztálytársunkról összeállított egy jellemzést, amit aztán egyetemi jelentkezési lapunkkal vagy munkakérelmünkkel továbbítottak. De ezek a jellemzések már nem voltak titkosak, s?t egy osztálygy?lés alkalmával mindenki el?tt fel is olvasták ?ket. El sem tudtam képzelni, mire számíthatok. Négy éven keresztül vágytam rá, hogy közkedveltségnek örvend? társaim maguk közé fogadjanak, de azok kevés kivétellel mindvégig, mint kívülr?l jött idegent kezeltek. A klikkek még az els? osztályban kiala­kultak, s?t már készállapotúak voltak, hiszen azonos általános iskolából, osztályból hozott gyerekkori barátságokra épültek. Az igazság az, hogy osztálytársaimmal Robin, Zsófin és Öcsin kívül nem éreztem magam biztonságban. A többiek legtöbbször kinevettek, és általában hülyének tartottak naivságom miatt. (Azóta már tudom, ez a naivság a kívülállók tulajdonsága, akik nem értik a csoport íratlan szabályait, elvárásait, és képtelenek olvasni a sorok között. Emigráns-sors.)

Nem emlékszem pontosan az engem jellemz? szavakra, csupán azok jelent?sége jutott el a tudatomig. Tény, hogy azok alapján nem szerettem volna szembe találkozni magammal az utcán; közelebbi ismeretség, vagy barátság sem lehetett volna köztünk soha.

Az els? padban ültem, de a jellemzés felolvasásakor lassan felemelkedtem, egyik kezemmel er?sen markoltam az asztalt, és minden er?mmel arra koncentráltam, hogy leállítsam lábaim remegését. Kétségbeesetten néztem szét magam körül, de csak harminchat szégyent?l lehajtott fejet láttam, és a néma csöndet szívem iszonyú dobogása zavarta meg.

– Gyalázatos egy banda vagytok! – csattant fel egy számomra ismer?s hang. Robi pattant fel az utolsó sorból méreg vörösen, ökölbe szorult kezei támadásra készek – szemenszedett hazugság, gyáva vádaskodás minden szavatok! Ha más volna az apja, négy éven keresztül a seggét nyaltátok volna! A körme alatt a piszok többet ér, mint ti valamennyien egy rakáson! Pfuj! – köpött ki rájuk undorodva, és be sem várva saját jellemzését, kivonult.

Én könnyekt?l elvakítva botorkáltam kifelé, azt még hallottam, hogy kérdezték, elfogadom-e a jellemzést, szájam remegése miatt csak a fejemet ráztam nemlegesen.

 

Nem tudom, hogyan és mikor értem haza. Otthon nem akartam terhelni senkit, vállukra rakni még az én gondomat is. Némán szenvedtem; másnap csupán Öcsit kérdeztem, ? miért nem védett meg, de csak tehetetlenül tárta szét karjait.

A jellemzés a következ? három évben minden egyetemi felvételi kérelmemhez hozzá lett volna csatolva, és többet nyomott a latban, mint az érettségi eredmény.

Nem csoda hát, hogy nem volt hangulatom és energiám a felkészülésre. Öcsi jött át naponta, er?szakkal ültetett a tankönyv mellé, százszor is elmagyarázta a tételeket. Az írásbelire kezemnél fogva vonszolt. A szóbelire anyám segítségét kérte, ketten vettek közre, és mint a beteg gyereket úgy vezettek. Aztán apámmal együtt vártak rám a gimnázium el?tt hármasban.

Közepessel úsztam meg. A vizsgáztató bizottság egyik hírhedt vezet?ségi tagja ásítást takaró keze mögül súgta meg a választ matematikából, amikor szokásos lemerevedésem bukással fenyegetett.

Az érettségi bankettünket a kellemes májusi id?járásra való tekintettel a városligeti Gundel vendégl? kerthelyiségében tartottuk meg. A lányok vadonatúj, egyik osztálytársn?nk édesanyja által tervezett és varrt modern egyenruhában, fekete vállpántos rakott szoknyában és fodros nyakú fehér blúzban jelentek meg erre az alkalomra, a fiúk sötétszürke új öltönyben, amit a tablóképünk is szépen megörökített. Pezsg?spoharunkat, amit mindannyiunk nagykorúságára és rózsaszín? jöv?jére ürítettünk elegáns mozdulattal dobtuk a kerti márványkandallóhoz. Elvégre nagykorúságunk a magyar törvények értelmében minket a házasulandók, katonakötelesek és akaszthatók közé sorolt.

A pezsg? okozta vagy a varázslatos májusi éjszaka, ki tudná ma már megmondani: mi Öcsivel éjfél után kettesben kilopóztunk, és hajnali 5-ig álmodoztunk és csókolóztunk a ligeti padokon. A mámornak abban a könny?, felh?tlen állapotában léteztünk, amikor semmi sem lehetetlen; amikor megsz?nik minden fájdalom; és csak a pillanat örökkévalósága számít.

Világos reggel érkeztem haza és rendkívül feln?ttnek éreztem magam. No meg iszonyú tehetségesnek, mert megírtam els? szerelmes versemet:

 

Mint a magányos cédrus,

Amint a néz? felé tartja álomban született

 madár fejét:

Mint egzotikusan született vágyak

 keringve, szállva,

Úgy állok itt és nézek.

Csak nézek: a látás távol áll t?lem,

Mint a szivárvány,

amely sejtelmes színeivel megragad,

S mikor a pillanat gyönyöre alatt utána kapok,

A foszlós semmibe markol kezem.

Szívem szinte felsikolt,

S elkap a vágy, száguldani a semmibe,

Egybeolvadni vele.

A várakozás szent pillanata ez,

Amint egy üres, hideg éjb?l

A vakító fénybe lépünk,

és a kett? közti lebegés.

Mert csak ez van:

Te, meg én, és ez a pillanat.

 

A mámor egész nyáron át tartott.

Mi ketten minden szabad percünket együtt töltöttük: kirándultunk Rózsika forráshoz; a Római parton feküdtünk a homokban, és nemcsak a nap melege f?tött… Ízleltük egymást önfeledten. Együtt ünnepeltük Öcsi sikeres fölvételét a közlekedési szakra, amit néhány héttel kés?bb egy katonai behívó követett. Egy új rendelet értelmében minden egyetemre felvett ifjúnak hazafias kötelessége volt el?tte 11 hónapot szolgálnia.

Július elején nekem is szembe kellett néznem a valósággal: egyetemi felvételre nem is gondolhattam, viszont szü­leim nyakán sem élhettem ingyen. Apám az utcán találkozott egy sorstársával, aki megígérte, hogy keres nekem állást a Földm?velési Minisztériumban.

Els? állásom a Törökbálinti Kertészeti Kutató Intézetben volt. Kutatási segéder?, rövidítve „kut-seg.” lettem, a személyazonossági igazolványom bejegyzése szerint 850. Ft havi fizetéssel. Naponta három órát utaztam a buszon, és munkakörömhöz tartozott az exportra szánt ?szibarackok átmér?inek mérése. Mint kés?bb kiderült, bizalmi állásnak számított.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.