Vadászi Árpád : Csoda a plázában

Motto: Háromféle ember van:
akinek nem kell bizonyíték, hogy nincsenek csodák,
akinek bizonyíték kell, hogy vannak csodák,
és akinek nem kell bizonyíték, hogy vannak csodák.

 

 

 

 

A bankautomata hangosan sípolt, a felirat villogni kezdett: Vegye el a pénzét!!! Lökte a képerny? a mindenki szívét megdobogtató mágikus szavakat a légtérbe. A középkorú férfi, egy gyors mozdulattal, hogy senki se láthassa mennyi pénzt vett fel, eltüntette a bankjegyeket ballonja zsebében. Még bizalmatlanul körbepillantott, hogy követi-e valakinek a tekintete, majd elvegyült az áruházi tömegben.

Az öregember lépett egyet el?re az automata felé, a második lépést már nem tudta megtenni. Kézitáskája a földre esett, kinyílt és tartalma szétszóródott a k?padlón. Gépelt papírlapok, gyógyszerek, zsebkés, szemüvegtok, szájharmonika, régi típusú személyi igazolvány, meg egy jogosítvány, egy szelet csokoládé gondosan becsomagolva, és kopott fényképek mindenfelé. A tátott szájú táska, és a körülötte hever? tárgyak látványában volt valami illetlen. Az id?s ember jobb kezéb?l kicsúszott a bankkártyája, és tulajdonosa testével egyszerre ért a talajra.

A földön feküdt, kicsavart pózban, körülötte szerteszét a holmija, melyek többszörösére növelték ennek a jelentéktelen, szürke, csendes embernek a személyes terét. Csak a közvetlen közelében állók vették észre, hogy összecsuklik, a sorban mögötte álló n? még utána kapott a zuhanó testnek, de nem tudta megakadályozni, hogy a padlóra essen. Látta, hogy a férfi arca szürke, nem mozdul, talán nem is lélegzik. Megijedt. – Remélem nem halt meg -, suttogta maga elé rémülten. – Meg kellett volna akadályoznom, hogy a fejét beverje, biztosan azért vesztette el az eszméletét. Letérdelt a magatehetetlenül fekv? mellé.

Egy fiatal fiú el?vette mobiltelefonját, és a ment?ket tárcsázta. Egy kicsit távolabb ketten-hárman ácsorogtak, bámészkodtak unottan, manapság egészen mindennapos eset, hogy egy koros ember elájul, vagy meghal nyilvános helyen. Ez nem olyan esemény, ami megszakítja az élet áramát. Sietni kell, el kell intézni, meg kell oldani, meg kell felelni! Fontosak, nélkülözhetetlenek vagyunk, kihívások várnak ránk, nekünk egészségeseknek, nekünk még él?knek halaszthatatlan dolgunk van! Arra azért vigyáztak, hogy ne tapossanak a gyógyszerekre, mert a gyógyszer életet menthet, ezt mindenki tudja. Egy ötéves forma kislány négykézlábra ereszkedett, és érdekl?dve forgatott a kezében néhányat az id?s ember megfakult fényképei közül. Otthon számítógépen szokták nézegetni a családi felvételeket, ezek a képek itt különösek voltak. Fekete-fehérben mutatták a világot, furcsa ruhákban, furcsa emberek mosolyogtak rajtuk. – Nézd anyu ufók – hadonászott lendületesen a kislány az egyik fotóval. – Hányszor mondjam, hogy ne nyúlj más dolgaihoz Eszter! Tedd le gyorsan, és gyere ide azonnal! – tört ki éles hangon anyuka, és elráncigálta a kislányt valami távoli, de annál fontosabb jöv? felé, amit már születésekor gondosan kiválasztott Eszterke számára.

Az öregember egyre szürkébb, b?re egyre hidegebb lett, még mindig nem lehetett tudni él-e egyáltalán. A mellette térdel? vörös hajú n? egyik kezével a pulzusát kereste. Els? ijedtsége már elmúlt, most azt érezte egyre er?sebben, hogy valahol mélyen mozdul benne valami. Segíteni akart, adni, visszahozni a melegséget ennek az embernek a testébe, visszacsalogatni az elszökött érzéseket a szívébe, visszavezetni a gondolatokat agya neuron pályáira. Azt akarta, hogy lopóddzon vissza az élet ebbe a vértelen arcba, látni akarta, ahogy rebben a szempillája, ahogy mozdul a keze. Tudni akarta milyen a szeme színe, hallani akarta a hangját, kíváncsi volt, hogyan formálja a szavakat. Nagyon akarta, hogy ne feküdjön itt tehetetlenül, kiszolgáltatottan, hidegen, hanem álljon fel, és térjen vissza azokhoz, akik hazavárják, akiknek fontos, és akik neki is fontosak. Kapja vissza álmait, sárgult fotókba zárt múltját, kimosott, összement, gy?rött vagy ki tudja, friss, szárnyaló, szikrázó vágyait. Keze magától emelkedett, és közelített a férfi fejtet?je felé. Három ujját rátette arra a helyre, amit az ember feje lágyának szoktak mondani, ami persze egy normális feln?tt esetében már régen ben?tt. Kemény csontokat tapintott, ez hát rendben volt.

Eszébe jutott az a tél, amikor a kisfia halálos beteg lett, és az orvosok lemondtak róla. Emlékezett a hidegre, a rettegésre, a kibírhatatlan fájdalomra, az iszonyú nyomásra a szíve táján. Akkor eljött a kórházba néhányszor egy kerek arcú, nyugodt tekintet? ember, kezét rátette a gyerekre, aki egy hét alatt meggyógyult. Utána megfogadta, hogy ezt az ajándékot megszolgálja. Azóta az ? kezén át is áramlik az a kimeríthetetlen energia, ami visszaadta neki a kisfiát.

Túl gyengék a szavak, er?tlenek, nem képesek magukkal cipelni, eljuttatni az emberekhez, és megértetni velük azokat az érzéseket, amik kavarogtak benne most, hogy megérintette az öregember fejét. Nem tudják érzékeltetni azt a nyugalmat, csendet, biztonságot, ami átjárta, amihez fogható a természetben talán csak egy forgószél kell?s közepén lehet. Az igazi béke csak azt tölti be egészen, aki körül zúgnak az elemek, akinek fülébe dübörög a közöny, akinek szeme el?tt véres öklét rázza az er?szak démona, és aki mégis nyugodt, szelíd, der?s marad. Elhalt az órák ketyegése. Az egymás sarkát taposó hármas tagjai, Tegnap, Ma, Holnap, most nem rohantak eszeveszetten, nem tülekedtek, hanem leültek szép csendesen a n? mellé és érdekl?dve, türelmesen figyelték, mi történik. Kitágult a tér, az áruház falai a semmibe t?ntek, és mégis minden elérhet? volt. Ha akarta volna, megérinthetett volna bárkit a világon, olyat is, akinek a talpa már régen nem a földi porban hagyott nyomot. Madárdalt hallott, egyszerre ért a füléhez a sakál üvöltése, és a nyúl rémült visítása. A k?padlóra térdepeltek a Himalája bölcs, fehér hajú hegyvonulatai, virágok illatát érezte. A csillagok örömkönnyei kis tócsába gy?ltek, a szférák muzsikusai kedvenc zeneszámukat játszották a szokott átéléssel. Krisztus, Buddha, Allah, Krisna, Visnu és még néhányan egy pillanatra felé fordították arcukat, csak a szemük mosolygott, bólintottak. Tiszta, ezüstösen tündökl? fény folyta körbe a szürke kis ember magatehetetlen testét, tapogatta végig annak minden porcikáját, járta át sejtjeit.

Mire a ment?k megérkeztek az id?s férfi már állt, ruháját porolgatta, azzal bíbel?dött, hogy darabokra tört emlékszilánkokból megpróbálta összerakni, mi is történt vele. Valaki összeszedte a holmiját. A vörös hajú n? már nem volt ott, mindenki ment a dolgára, a gép kíméletlenül zakatolt tovább.

Ja, és történt egy csoda is, az öreg bankkártyája nem t?nt el.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.15. @ 08:13 :: Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.