Tüzet rakni anyai nagyapámtól tanultam. Precíz módszerességét, aprólékos tudását mindig csodáltam. Először az apró forgácsokkal kezdte. A széles, barna kezek között engedelmesen, majdnem milliméterre-egyformára törtek a ceruza-vastag gallyacskák, száraz venyigék. A belőlük rakott apró kúpra simulhatott a vastagabb gallyak, ágak gúlája. Lazára rakta, hogy „Szél úrfi” vígan futkározhasson közöttük s a tűz lélegezni tudjon. Apapi keveset mozdult, mégis sokat végzett. Végül felszikrázott a gyufa és felszállt az első vékony füstnyaláb. Tüzet gyújtani este volt a legjobb. Ahogyan apai nagymamám megfogalmazta: akkor táncol legszebben a füst, mikor a saját tüze világítja meg. Ez a nagymamám cseh volt. Méghozzá egy nagyon ősi cseh család tagja, a kutyafejeseké. Nagyapám miatt hagyta a messzi távolban a családját, és egy igen szépreményű operaénekesi karriert. Mikor gyönyörű hangján dudorászni, majd énekelni kezdett, mindenki elhalkult, csendesebben tett-vett, a szemekben mosoly csillant. Ilyenkor szégyenlős nevetéssel elhallgatott, de rögtön jött a biztatás:
— Miért tetszik abbahagyni?
— Mamuci énekelj!
— Nekünk!
Kisgyerek fejjel így ismertem meg cseh koledákat, operákat, de nagyon sok magyar nótát is.
Gyönyörűen beszélt magyarul. Németül és franciául is tudott, de a magyar nyelvet nagyon szerette. Megismertette velünk, gyerekekkel az ősi cseh mondákat is, de a magyarokkal kezdte. Az első könyvemet, amit tőle kaptam a mai napig kincsként őrzöm Komjáthy István: Mondák könyve. Feldühítettem, ha csúnyán, helytelenül beszéltem. Hányszor hallottam: Lalinkó beszélj helyesen! Gyönyörű az anyanyelved! Tudtad, hogy a francia mellett a magyarnak van a legnagyobb szókincse a világon?
Ha kint tüzet raktunk, Mamuci öreg énekeket énekelt csodás hangján és mesélt. Olyan láttató erővel mesélt, hogy szinte hallottam a sámánok szaggatott torokhangú énekét, felpördülő orrú csizmák csosszanását, ahogy a tűz körül táncolnak, és a bőrömön éreztem a sámándobok messzehangzó dübbenését. Egyszercsak megérkezett édesanyám a kenyerekkel, édesapám a szalonnával nagyapám a saját készítésű csavart nyársakkal. Mikor mindenki jóllakott csak néztük csendesen a vörösen hunyorgó parazsat és a varázsos táncot lejtő füstöt.
Azóta is családi ünnep nekem a szalonnasütés. A tüzet már régen én rakom. A kezem, nagyapám mozdulatait idézi, és szerencsés vagyok, mert középső lányom alkatra, arcra, Mamucira hasonlít, bájos mosolyával gyönyörű zöld szemével őrá emlékeztet és legnagyobb kincsét a hangját is örökölte. Az ősi meséket pedig a feleségem meséli tovább.
Nem vagyok vagyonos ember, becsületemet a pénzügyi siker messze elkerülte, de biztosan érzem, hogy én vagyok a leggazdagabb, ha a családomra nézek, és ez a kincs a tűz fényében ragyog a legszebben, ha a varázsló füst táncot jár.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.17. @ 15:00 :: Placskó Lajos