Kovács Henrietta : A keresztel?

 Hiába voltak az ablakok szélesre kitárva, a templom leveg?je fülledt és forró volt; az emberek pilledten vetették az áhítatos kereszteket. Minden pad tömve volt legyez?s n?kkel és és ingnyakukat lazítgató férfiakkal. Különösen az egyik hölgy t?nt ki a sorból, magasan felcsigázott hajával, és arcát szinte teljes egészében eltakaró csipkelegyez?jével.
   – Állítólag Marie egyik barátn?je. Persze azok a n?k ott Párizsban; csak rá kell nézni, hogy az ember lássa milyen magas körökbe tartozhat. – súgta Madame Treoneil a mellette ül? fiatal lánynak.
   – Mama, látja milyen finom anyagból készült a ruhája? -kérdezett vissza a lány – Igazán szeretnék egyszer én is párizsi toalettet viselni; szóljon a papának…
   – Csitt, kedveském, máris kezd?dik!
   A pap el?tt álló kissé jókép?, nemes vonású férfi sugárzó büszkeséggel csókolta meg a karjaiban tartott gyermeket, majd átadta szépséges feleségének. Az szintúgy megcsókolta a csöppség homlokát, közben dús haja takarásában néhány szót suttogott a fülébe: – Hidd el drágaságom, most már minden jó lesz. – azzal továbbadta leend? keresztszüleinek.
   Az atya még gyorsan egyeztette a keresztel?lapon szerepl? adatokat az apával: a kislányka 1714. augusztus 3.-án született, és a Jacqueline Emme Marie Bronvillé nevet kapja; anyja neve Marie Florence Lavoise, apjáé Jacques Pierre Bronvillé, a környék elhunyt,jómódú keresked?jének fia.
   -Akkor talán kezdjük – szólt a pap.
   Feleskette a keresztszül?ket a gyermek óvására és támogatására; az els? padban egy terebélyes asszonyság, Monsieur Bronvillé régi dajkája eltúlzott zokogás és hangos szipákolás között törölgette könnyes szemeit: – Én neveltem fel, én neveltem fel!-hajtogatta inkább magának, mint a körülötte ül?knek.
   A pap már emelte a kezét, hogy keresztvízet csorgasson a kislány finom homlokára, mikor kintr?l tébolyult kiáltás hangzott fel:
   – Az én gyerekemet nem engedem!
   Ebben a pillanatban egy pocakos, bajszos úr rontott be zihálva, selyemingével, kócos hajával mit sem tör?dve és egyenesen a felkért keresztszül?k felé rohant. A n?k ijedten felsikoltottak, vagy férjeik után kaptak akik az idegen megállítására törekedtek. A riadt anya kikapta sógórn?je kezéb?l a lányát és férje mögé hátrált.
   Az idegen megtorpant.
   – Marie – szólt végül félelmetesen higgadt hangon – mit teszel? Ha véletlenül nem lakik itt egy jó barátom, sosem tudom meg…Marie! A n? azonban tovább hátrált.
   – Mit akar? – kérdezte most már Jacques, dühét el sem rejtve.
   – De hogy képzeli ezt? – kiabált közbe az atya is – hogy mer betörni a Mi Urunk szent templomába és ?rjöngeni ennyi ember el?tt? Megzavarni egy keresztel?t?
   – Szóval így áll a dolog, Marie…nem tudja senki; persze, gondolhattam volna. Ezt a gyereket pedig megfosztották volna az igazi apjától.
   A padokon felháborodott és döbbent suttogás rohant végig. Jacques megragadta az idegent és az ajtó felé hurcolta, de az kitépte magát a szorításból.
   – Ne nyúljon hozzám! – ordította, majd színpadias meghajlással a vendégek felé fordult. –  Kedves hölgyeim, tisztelt uraim, s ti is gyerekek! Hát ki is vagyok én? Én a rossz vagyok talán? Nem, csak egy utazó a messzi Spanyolországból, Juan Perella és – eszel?s kacajjal nyomta meg a hangsúlyt – ennek a szajhának a vendége voltam pár hónappal ezel?tt egy párizsi bordélyban.
   Marie a földre rogyott a szavak súlya alatt, karjában a csecsem? felsírt. A csipkelegyez?s n? felállt és odasietett hozzá.
   – Á, kit látnak szemeim? Csak nem személyesen a Madame az? A bordélyház tisztes vezet?je? Tagadni mered talán itt, Jézus színe el?tt Marie? Maga pedig, Monsieur, hazudni tudja a templom közepén, hogy ez a n? tisztességes és tisztességes családból való?
   – Ne merje tegezni a feleségemet.?tisztességes n?.
   – Ma már lehet. De akkor? Atyám nézzen rá; ezt a n?t akarja ön ennek az ártatlan csecsem?nek anyjául szánni? Ezt a cédát?
   Jacques újra megindult Juan felé, de testvére, akit lánya keresztapjának szánt, még idejében elérte: – Ne légy ostoba. Már úgyis mindenki tudja.
   -Fiam! – a pap immár Jacqueshoz szólt – mit jelentsen ez?
   A férfi sápadtan lenyújtotta kezét a feleségének, aki a Madame támogatásával felállt és hozzásimult.
   – Igaza van. Körülbelül egy éve Párizsban töltöttem pár hónapot, hogy apám halála után átvegyem a helyét. Egy délutánon, emlékszem még, es? után volt pár órával, a leveg? h?s volt és finom, a virágok szirmai csillogtak, és én akkor megláttam ezt a lányt, ezt az elb?völ? tündért, aki egy nehéz kosarat cipelt tele frissen vágott rózsával, hát odamentem hozzá és segítettem. ?pedig kedves volt, bájos, olyan mintha az északi égbolt csillagai közül került volna közénk;miután elmentem, még visszanéztem rá, és akkor láttam, hogy tovább halad. Követtem. Így derült ki, hogy a bordélyban él és kénytelen ott dolgozni. Attól fogva folyton ?t kerestem, és végül egymásba szerettünk. Ez történt. Aki megvet azért, mert szerelmes lettem….nézzenek rá arra az ?rültre…hagytam volna ott? Ilyenek között? Egy nap bementem és megvásároltam a Madame-tól. Ez tötént. Ennyi.
   – Így volt – szólalt meg el?ször a Madame. – Marie az egyik lányom, -ahogy én nevezem a bordélybeli lányokat- gyermeke. Szegény Honorie meghalt nem sokkal a születése után, Marie pedig nálunk maradt. Én döntöttem rosszul, hogy ezt akartam, nem az ? hibája….de Honorie vére, és én….
   -Köszönjük a megrendít?en szép szavakat Monsieur és Madame, – kiáltott fel Juan – milyen szép is tud lenni a szerelem! De a gyermek akár az enyém is lehet. Én pedig el akarom vinni magammal, hogy örökösömmé tegyem. Atyám, nem így gondolja?
   – Nem viszi ?t sehova! – mindenki meglepetésére Marie sikoltott fel – Jacques már azután elvitt Párizsból, hogy kénytelen voltam magával lenni, és a kicsi nem azért született 7 hónapra, mert az esküv?nk el?tt fogant, hanem mert koraszülött lett a folytonos aggódásom miatt, hogy itt bárki bármit megtud! Az vesse rám az els? követ, aki nem akart volna jobb életet az enyémnél, aki nem a szerelmet választotta volna ahelyett, hogy idegeneknek legyen odadobva! Jacques, esküszöm, hogy a tiéd, esküszöm, hogy Jacqueline a te lányod!
   – Csss, szerelmem, ne félj. Láthatja maga is, hogy a fele….
   A férfiban benn akadt a szó, mikor meglátta Juan elképedt arcát.
   – Lány? – kérdezte az elh?lt hangon – Lány? Én azt hittem, hogy fiút szültél nekem….egy lány hogyan vehetné át a birtokaim vezetését?
   Támolyogva indult az ajtó felé, majd a jelenlev?k legnagyobb elképedésére, ahogy jött el is ment. Az elvonulását követ? néma csöndet Jacques törte meg.
   – Akkor atyám? Folytathatjuk?
   Még azon a délutánon megkeresztelték Jacqueline Emme Marie Bronvillét, Marie Florence Lavoise és Jacques Pierre Bronville kislányát.

   A helyi újságok egy héttel kés?bb hírül adták, hogy egy csatornába fulladt férfi holttestét találták meg. Egy n? elmondása szerint, néhány nappal korábban látta a férfit, amint céltalanul kóborolt az utcákon, magában beszélve: – Egy lány? Hogy egy lány?
   

Legutóbb szerkesztette - Kovács Henrietta
Szerző Kovács Henrietta 79 Írás
1991.10.20., Debrecen - a kemény tények....:) ÃÂrni, írni, írni... egyszer álmomban egy cseresznyefán ülő fiú megkérdezte tőlem, hogy mikor lennék a legboldogabb? "Akkor - feleltem - ha mindig ősz lenne, én pedig egész életemben egy fa alatt ülve írhatnék..." Ez persze így nem teljesen igaz, de majdnem... :) "Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz." /Paulo Coelho/