Ma este hegyet hazudtak a felhők, égig érő, havas csúcsokat a város fölé, mely mindent ellapít. Szép hazugság volt. Büszkébb, pompásabb, mint az igazi hegyek odahaza.
Itt minden azonos szintről indul — fű, fa, ház, ember. Itt a karcsú jegenye, százados tölgy, s a gótikus torony önhitten néz végig a korán érett búzán, s ősszé aszott nyáron. A táj urának képzeli magát, a benne lakó varjúsereg hangján fentről kiabál: kár… kár… kár…
Valóban kár!
Mert a méretek objektív értékrendjén a havasigyopár és a törpefenyő sokkal magasabban áll! Gyökerét nem táplálja dús televény. Fejét látszólag alázatosan földre hajtva, konok kapaszkodással dacol a fákat csavaró viharral. Pedig milyen gyakori ott a zivatar! S mégse attól pusztul ki a gyopár… Persze csak a satnyábbja, amely megelégszik a könnyen elérhető csúcsocskák szélvédett hajlataival. Mert az igazi havason — az ég határán, nincs ki kárt tehetne benne — a bozótot csak felhő s kőszáli sas lakja, innen emelkedik kegyetlen magasra, akár a gondolat.
Ma este hegyet hazudtak a felhők, havas koszorúeret az alföld szíve köré. Hirtelen úgy éreztem, otthon vagyok. Borsika lettem, hó alatt szunnyadó illatos tüskeág, valahol fenn, egy biztonságos hegycsúcson. Tavasszal legkorábban engem látogat meg a hajnali Nap. Belőlem rugaszkodik égnek a kőszáli óriás.
Nesztelen, semmi kis szél moccant. Éppen csak annyi, hogy eszembe juttassa: a ma esti szépet csak hazudták a felhők. S a százados tölgyek varjúhangon rámkiabáltak: kár..! kár… kár…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Bárányi Ildikó