Az új titkárn? eleinte félt t?lük. Mindegyikt?l. Annyira nem tudta, hogyan is viszonyuljon hozzájuk, hogy a félelem biztos bástyája mögé menekült. Aztán nap, mint nap egy újabb ott él?vel hozta össze a sors, és ?k lelkének egy újabb és újabb szegletét simították meg észrevétlen.
Az otthon lakói mind egy külön világ.
Élt ott egykori tanár, k?m?ves, valamikori életm?vész, b?nöz?, értelmi fogyatékos, és minden amit csak el lehet képzelni.
Az egyik lakóról azt mesélték, hogy meger?szakolta az anyját, ült érte, aztán az alkohol úgy elbutította, hogy képtelen volt már önállóan élni.
Pisti értelmi fogyatékos volt. Kora 60. IQ-ja 70. Olyan hanger?vel, és olyan heves szeretettel tudott köszönni minden reggel, hogy a lány szíve belesajdult.
Megszerette. Akkor is kuncogott magában, amikor Pisti hangos örömkiáltással adta tudtára a világnak, hogy a fotelben – és persze a nadrágjába – elvégezte a nagydolgát. Nagyjából naponta.
Volt egy bárgyú, de kedves mosoly az arcán, ami akkor sem olvadt le onnan, ha az ápolók megszidták ezért.
S?t néha megkérdezte t?lük, hogy miért, maguk nem szoktak?
Kubacska Ottó 82 éves volt. Magas, szikár test? öregember. Botját az otthon kertjében vágta az egyik terebélyes bokorról. Bütykös ujjaival azt szorongatva sétált naphosszat fel-alá, és akivel csak találkozott, azt megajándékozta egyik összefüggéstelen bölcsességével.
A titkárn? Ottó bácsi csoszogását már akkor megismerte, amikor az iroda ajtajától még messze járt.
Minden nap megjelent.
– Ha majd Kína lesz a kancellária minisztérium, akkor majd rend lesz – ahogy mindig, se füle se farka.
– Így van Ottó bácsi, igaza van – a lány hamar rájött, hogy helyeselni kell, mert egy félóráig se szabadul t?le.
Másnap. A jól ismert csoszogás.
– Tudja, nekem van egy kínai könyvem, az a címe Sárga folyó, csak le kéne fordítani. Maga le tudja? Na abban benne van az igazság. – Ottó bácsi meg volt gy?z?dve a maga igazságáról.
– Nem Ottó bácsi, nem tudok kínaiul.
– És ki tudná lefordítani? – kérdezte ?szinte érdekl?déssel.
– Ha találok valakit, szólok, jó? – mosolygott cinkosan a titkárn?.
– Jó, jó.
Kicsoszogott.
Azt beszélték ávós volt. A legdurvább fajtából. Gyermek, feleség talán sose létezett.
A lány mindig azon gondolkodott, hogy az öreg önként vállalta ezt az ?rületet, és lett ezért alkoholista, vagy az Isten könyörült meg rajta így, hogy elkövetett b?nei ne köszönjenek rá minden reggel a tükörb?l.
Csoszogás.
Az irodában az igazgató, a könyvel?, és a titkárn? várták a tétova ajtónyitást.
– Maga! – mutatott a lányra. – Maga még sokra viszi! Maga jó ember.
– Magával vigyázni kell! Nem egyenes – következett a könyvel?.
– Maga meg, meg fog bukni. Hamarosan! – kapta meg az igazgató is.
Ahogy jött, úgy ki is ment.
Az irodában látszólag mindenki a munkáját végezte hatalmas lelkesedéssel. De belül… Mindhárman az elhangzottakon rágódtak.
A lány nem tudta eldönteni, hogy az ?rület vagy a józanság befurakodó percei mondatták az öreggel ezeket a szavakat.
Egy biztos. Amikor egyik nap már nem csoszogott többet, a lánynak hiányozni kezdett.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.06. @ 21:28 :: Jakab Zsófia