Tegnap találkoztam Oszkárral, a magyar vizslával. Kissé viharosra sikerült a találkozás.
A tömbház harmadik emeletén levő lakás ajtaján kopogtattam — beteghez hívtak — és bentről hangos „szabad!” volt a válasz. Ki is nyitottam az ajtót nagy bátran, s ott állt teljes méltóságban, az előszobában egy megtermett zsemleszínű vizsla. Mint valami oszlopokon, úgy állt erős lábain, és még egy német boxer is megirigyelhette volna domború, izmos marját. Lehetett olyan hatvanöt centi magas. Okos barna szemeivel kíváncsian nézett engem, az idegent. Minden barátságos magatartás ellenére, szilárdan elzárta a bejáratot a „betolakodó” elől.
— Oszkár, engedd! — jött bentről a parancs, és Oszkár félrehúzódott, hogy mellette beférjek.
A biztonság kedvéért azért ottmaradt. Soha se lehet tudni ezekkel az idegenekkel! Gondolhatta.
Ahogy oldalról rám nézett, annyi odaadás volt a szemében, hogy nem tudtam megállni, meg ne paskoljam a fejetetejét. Az eredmény az lett, hogy Oszkár boldogan felugrott két praclijával a vállamra, és megnyalta az arcomat.
Nem mondom, megrázott a maga harmincöt kilójával. Persze a gazda hangja visszavonulásra késztette.
Bementem a szobába s a kutya a nyomomban. Akárhova mozdultam, jött utánam. Ha leültem, leült mellém. Ellenben, ahogy az ágyban fekvő beteghez közeledtem, elém lépett vicsorogva. Nem engedett oda az ágyhoz. A gazdája próbálta csendesíteni, nyugtatni, végül a nyakörvnél fogva a szoba másik végébe cipelte. Én pedig vizsgálni kezdtem a betegemet.
Oszkár ezalatt nyüszítve tiltakozott a fogva tartás ellen. Egyszerre kiszabadította magát, és egy ugrással az ágyon termett, a beteg lábainál, ott hasra fekve halkan nyüszítve leste minden mozdulatomat.
Miután végeztem, és leültem az írnivalókat végezni, leugrott az ágyról, hozzám jött, és a fejét a térdemre fektetve, megnyugodva hallgatott.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.09. @ 14:00 :: dr Bige Szabolcs-
