Kovács-Cohner Róbert : Semmiből semmiért

 

Semmiből. Semmiért.

Fiatalon. Erősen.

Futva a kivilágított utcán

örökre szabadon

mindenből formázott

csontokkal, kitárt karokkal állni

halhatatlan

és tüdőgyulladást kapni

nevetve, karjainkba zárva

az egész világot.

Semmiből. Semmiért.

 

Egyszer a tükör mögött

a semmire látni,

rájönni, mi is csak

ebből vétettünk:

semmiből, semmiért.

 

Aztán élni tovább,

mert élni kell, futni az örökbe a

semmiből: semmiért.

Magunknak hitet

hinni és majd hitetlenné lenni

ha megtanultunk elveszíteni.

Tombolni, törni, zúzni,

ölni, hagyni, énünket magasba emelve,

s véres szívként a levegőbe tartva

hogy nézzétek – még dobog –

és az nem lehet, hogy ez is megáll.

A karikás szemek áradatában

igazgyöngyeink hamisra váltani,

s a remélő szemekben

az alkony színével csillan

könny helyett a vér –

semmiből semmiért.

 

Aztán még vágyni vörösen,

bátran feledve el a holnapot-

az idő elől

testek nyirkos zugaiba bújva,

s játéknak hinni

a legnehezebb próbát –

a szépséget. A mostot.

Nem tanulni soha

semmiből. Semmiért.

És nem mondani le

a saját magunkban

izzadt formákká egyesült,

hörgő sokaságról,

az ösztönt vajúdó

semmiről – semmiért.

 

Aztán elveszíteni

közössé formált önmagunk,

egy pengeként csillanó pillanatban,

mikor izzadtan ülünk a fotelban,

és ő becsapja az ajtót.

Gyöngyöző fáradtságot csorgatva

lelkünk mélyébe

semmiből. Semmiért.

És ketrecben élni,

és saját értelmünk

strázsáinak szemébe nézni,

és fattyunk arcán a közönnyé

mélyedett árkoktól ordítani,

mert nem szabadulhatunk

semmmiből semmiért.

 

Aztán élni napra nap

és várni valamire

míg egyszer az erkélyen kinézve

anyád kezét látod,

már nem tánc ez, ahogy régen

simította élre a ruhát,

már nem úgy libben haja

kinn a fákban,

valahogy fáradtnak látszik,

s régi nevetése

olyan furcsa, halovány,

mindig mosolygós szeme

fáradt, és nyugodt.

Megöregedett.

És felsikoltani.

sikoltani

legbelülről,

sikoltani,

mélyről,

semmiből,

semmiért,

és az éjszaka remegő fényeibe nézni

és anya kezét látni,

kidülledt szemekből

először – a holnapba látni,

és végre kiszakadni, az ágyban remegni,

soha többé el nem feledni

végre kiszakadni

a semmiből, semmiért.

 

Aztán megtanulni elengedni.

Boldogan nézni régi emlékeink –

boldogan búcsúztatni minden tegnapot,

titkait egy kis fiókba zárva –

mosollyal köszönteni a holnapot.

Elengedni mindazt,

ami a legfontosabb,

s csak álmunkban lenni gyávának:

látni őket, akik meghaltak,

hallani hangjukat messziről,

tompán-fényesen:

semmiből semmiért.

 

Aztán megtanulni elfelejteni

a semmiből születő

egyszer elhangzott szavakat,

a buborékon fénylő színes fények

játékát, a pillantásokat,

az örököt ígérő illatos estéket:

Megtanulni szeretni, s nem kívánni,

megtanulni nem ítélni,

s a Bíró előtt csak magunk

bírái lenni.

Megtanulni hajolni, cipelni,

küszködni, megtanulni ékszerként hordani

a mindig nehezedő láncokat –

megtanulni szorosabbra húzni a kötelet

sajgó nyakunkon.

Megtanulni elengedni

az első szerelmet,

elengedni egy este,

színház után –

elengedni a fiatalságot,

állni a próbát,

s szürkülő hajjal felnézni büszkén,

ha a kötél oly nehéz, szőve

semmiből semmiért.

 

Megtanulni nem akarni érteni,

és megbocsátani.

Megbocsátani másoknak,

minden ellopott pillanatért,

minden ki nem mondatlan boldogságért,

minden meg nem történt,

várva-várt csodáért,

minden félbehagyott

bús szimfóniáért.

Aztán megbocsátani Neki

a halva születettekért,

szüleink haláláért,

a világért,

ezért a szörnyű világért,

megbocsátani, hogy Ő is

megbocsásson nekünk.

 

És végül azt, hogy

bár mindig sikerül, de

olyan nehéz napról napra

az örökös megbocsátás,

magunknak egyszer megbocsátani.

Aztán megnyugodni,

és bátran hátranézni.

Kacagni az erkélyen,

anyánk régi kedves

mondására gondolva,

megnyugodni,

és egy kedves karosszékben ülni,

szavainkkal, szemünk sugarával

a békéről, a titokról mesélni.

És mosolyogni rájuk, akik majd egyszer

fiatalon és erősen

futnak a kivilágított utcán

örökre szabadon,

halhatatlanul,

bátran megfeledkezve

a gyávaságról.

 

Mesélni nekik

semmiről semmiért.

Nézni őket, és ránézni öreg arcára

annak, akit szeretni találtunk,

aki szokásunkká vált a hosszú úton,

aki valaha tán szép volt.

Ránézni, és megcsókolni

csak még egy fáradt lélegzetért.

Csak még holnapig.

Semmiből. Semmiért.

Ő legyen, ki fogja majd kezem,

ha utolsó, fáradt lélegzetem

köddel takarja el

emlékbe zárt, titkon őrizett arcát

szemeim elől.

Ha elengedem a kötelet,

mosolyogjon, és énekelje el a régi dalt,

dúdoljon arról, mi fontos maradhat

míg lassan elálmosodom,

és kincseim görcsös szorításomból elengedem-

dúdoljon arról,

amit sosem akartam elfelejteni:

Érte, aki fénylő csodájával

teremtett minket mindennek:

semmiből – semmiért.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.